Felvidéki gyökerek adják a tartását – beszélgetés Csadi Zoltán színművésszel

A Galántai járásból indult és Budapesten kiteljesedett színművész, Csadi Zoltán miközben monodrámáival járja a világot, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban játszik, rendez és igazgat, a Rákóczi Alapítványnál szervez, zsűrizik, táboroztat, doktoranduszhallgatóként és a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként színháztudományos kutatásokat folytat – vagyis bárhol, bármikor, bármit tesz, azt a szüleitől és nagyszüleitől kapott örökség talaján teszi. „Dolgozni kell, menni kell, csinálni kell” – lehetne ez akár a jelmondata is, mert eszerint él. És közben nem tántorítja el őt senki és semmi a magyarság és a hit mély megélésétől. 

Ősszel tízállomásos délvidéki turnéra indul, színháza színpadán két új premierre készül, istenes verses összművészeti nagyelőadásával pedig, amelynek előkészítését már megkezdte, a jövő évi Ars Sacra Fesztiválhoz és a budapesti Eucharisztikus Kongresszushoz szeretne kapcsolódni – és ha ő mindezt megálmodta, akkor ez így is lesz. A kivételes tehetségű színésszel karantén után és nyár előtt beszélgettünk.

Mikor volt az a pillanat, amikor elhatároztad, hogy színész leszel, és mikor döntötted el, hogy Magyarországon leszel színész?

Galántán születtem és Feketenyéken, színmagyar faluban, színmagyar családban nevelkedtem, az iskolai oktatáson kívül élő kapcsolatom a szlovák nyelvvel és kultúrával nemigen volt. Éppen emiatt soha nem beszéltem olyan jól szlovákul, hogy elhiggyem, ezen a nyelven hitelesen ki tudom fejezni az érzéseimet és a gondolataimat, ezért magyar nyelven akartam színész lenni.

Édesanyám szerint kiskorom óta színésznek készültem. Erre én ilyen határozottan nem emlékszem, de arra igen, hogy soha nem okozott problémát kiállni a közönség elé, szerepelni, szavalni, mesét mondani.

A kevés lámpaláz is hajtóerővé alakult bennem szereplés közben. Szavalóversenyekre jártam, a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen negyedik osztályos korom óta részt vettem, többször országos döntőig és helyezésekig jutva. A középiskolában – a galántai Kodály Zoltán Gimnáziumba jártam – már kezdett egyértelművé válni, hogy színházzal, színészettel szeretnék hosszú távon foglalkozni, és érettségi előtt, 2001-ben a budapesti Színművészeti Egyetemre adtam be a jelentkezésemet. Akkor nem vettek fel, de később igen, és közben a Shakespeare Színművészeti Akadémián is megszereztem a színész szakképesítést Balogh Zsolt és Tordai Teri osztályában.

Huszonegy évesen, 2003-ban kerültem a Budapesti Kamaraszínházhoz, ahol közel tíz évig játszottam. Időközben a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban is elkezdtem rendezni és 2013-ban átvezetett oda az utam, azóta ott dolgozom színészként, rendezőként és negyedik éve igazgatóhelyettesként.

Magyarországra költözésedet könnyedén tudomásul vették a szüleid?

Nagy viták nem voltak. Édesanyám örült volna, ha szerzek egy pedagógusdiplomát, de akkor ezt nem éreztem magamhoz közelállónak. Ma másként látom, már foglalkoztat az oktatás lehetősége, de inkább az egyetemi szintű felnőttoktatás, színháztörténet, drámatörténet, drámaelmélet, művelődéstörténet tárgyakban. Azt soha nem láttam magam előtt, hogy magyar- vagy történelemtanárként ki tudnék teljesedni. Eleinte volt egy-két rosszalló pillantás a szüleim részéről, hogy miért színészet, hiszen az vándorlóélet, soha sincs biztonságban az ember, de amikor látták a sikereimet, azt, hogy ebben kiteljesedek, boldoggá tesz, már nem voltak fenntartásaik és maximálisan mellettem álltak. A jelenlegi tanulmányaim pedig – doktoranduszhallgató vagyok a Színművészeti Egyetemen – és a tudományos kutatások, amelyeket végzek, végképp eloszlatták a pályaválasztásomat illető korábbi kétségeiket.

Budapestről mennyire ápolsz szoros kapcsolatot a Feketenyéken élő szüleiddel, hozzátartozóiddal?

A család, a családi háttér eleve nagyon fontos számomra, és amikor fizikailag távol kerülünk egymástól, ez még jobban felértékelődik. Egyszerű családból származom, a nővérem tanár, édesanyám helyben dolgozik, édesapám a városban. Az ő hitük, szeretetük, segítségük, támogatásuk mindig biztos bázis volt számomra; mindig tudtam, hogy van egy hely, ahová jó visszatérni, jó hazamenni.

Mert én továbbra is a Felvidéken vagyok otthon – Budapesten pedig itthon.

Gyakran jönnek ők is, és igyekszem minél többször hazautazni én is, egy-kéthavonta kölcsönösen látogatjuk egymást. Bármilyen irányba fordul az életem, az édesanyám és édesapám mindig ott lesz mögöttem, s ha azt látják rajtam, hogy jól érzem magam, akkor ez őket is örömmel és boldogsággal tölti el. Van két unokaöcsém, egy 8 és egy 19 éves keresztfiam, a nővérem fiai, ők is a szülőfalumban, Feketenyéken élnek – a családdal, a szülőfölddel való kapcsolatom tehát továbbra is nagyon szoros. Néha lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy eljöttem a Felvidékről, ott sokkal nagyobb szükség lenne a kultúra ápolására, az anyanyelv éltetésére, de azért mégiscsak hiszek abban, hogy mivel Magyarországon találtam meg a boldogulásomat, innen tudok igazán visszaadni valamit a közösségemnek.

Álltál-e már színészként hazai közönség előtt?

Saját előadásaimmal többször léptem fel otthon, természetesen a szülőfalumban is.

Hogyan kerültél kapcsolatba a kanadai székhelyű Rákóczi Alapítvánnyal és lettél annak leányalapítványa, a II. Rákóczi Ferenc Alapítvány a Kárpát-medencei Fiatalokért ügyvezetője?

Minden, ami engem a munkához és a társadalmi felelősségvállaláshoz köt, a felvidékiségem, határon túli voltom révén jött az életembe – a Rákóczi Alapítvány is. 2000-ben részt vettem az alapítvány ifjúsági vezetőképző programjában, a Rákóczi Magyarságismereti Mozgótáborban, amelynek keretén belül 1994 óta évente két hétre az anyaországba hívnak külhoni magyar fiatalokat, hogy megismertessék velük a fontos történelmi, társadalmi, kulturális helyszíneket és tematikus előadásokkal gyarapítsák ismereteiket. Nagyon megtetszett ez a közösség, a ma már több mint 3500 fiatalt számláló Rákóczi Családi Kör, és amikor 2001-ben Budapestre kerültem, elkezdtem az alapítványnak önkénteskedni, segíteni a táborszervezésben. 2009-ben, a kuratórium átalakításakor a kanadai vezetőség megkérdezte, vállalnám-e a kuratóriumi tagságot és a magyarországi ügyvezetést. Óriási megtiszteltetés volt ez számomra, örömmel vállaltam. Minden évben megszervezzük a tábort, konferenciákat és köri találkozókat szervezünk más-más határon túli régiókban. Többször voltam Kanadában, Torontóban több előadásomat is bemutathattam az alapítvány szervezésében. A szervezettel való közös tevékenység éppolyan erőteljes bázisa az életemnek, mint a színház.

A nyugati diaszpóra más területeihez is fűz kapcsolat?

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Külföldi Magyar Lelkipásztori Szolgálatának 1 Plusz 1 Misszió programjában volt alkalmam dolgozni 2019 második felében, a Sík Sándor-emlékfélévhez kapcsolódóan. A nagy piarista költő istenes verseiből készítettem előadást, amit Genfben és Bécsben is bemutattam. Az osztrák fővárosban élő magyarokkal kétszer is volt alkalmam találkozni, mert olyan jól sikerült szeptemberben a Sík Sándor-est, hogy Wurst Erzsébet asszony, a Kaláka Club elnöke visszahívott októberben az ’56-os megemlékezésre, amit a Mindszenty-emlékünnepséggel együtt tartottak a Pázmáneumban. Találkozni a diaszpóraközösségekkel, megismerni őket közelebbről mindig különleges élmény számomra.

A Sík Sándor-műsor hordoz-e olyan üzenetet, hogy közel állsz a katolikus hitélethez?

A szüleimtől és a nagyszüleimtől nagyon erős tartást és határozott gondolkodási irányt kaptam: a magyarság, a hit soha nem kérdés, hanem magától értetődő dolog volt számukra.

Végigdolgozták az életüket, végigélték a háborút, elveszítettek mindent, anyai nagyanyámékat kitelepítették Csehországba, kibírták, visszajöttek, elvették a földjeiket, a történelem végigment rajtuk, de a hitük soha nem tört és nem ingott meg.

Mindig ott voltak a templomban és a 87. évében lévő nagyanyám most is ott van, bár már nagyon rosszul lát és hall. Kapálni is kimegy a kertbe a mai napig, a tűző napon, a negyven fokban, holott erre nem lenne szükség. De ebben élte le az életét, ebben létezett, ebbe született bele. Ezt láttam én is gyermekként, és nagy erővel hatott rám, beépült az életembe. Én is voltam elsőáldozó, bérmálkozó, s ha nem is vasárnapi rendszerességgel, de amikor tehetem, eljárok templomba.

Fontos számomra, hogy a bennem lévő hitet és Istent folyamatosan megtaláljam. Ezért örülök, hogy Sík Sándor verseiből elkészíthettem ezt az előadást. Ha nincs ez a felkérés, nem biztos, hogy ennyire elmélyedtem volna a költészetében. A művészet, az irodalom erejével nagyon mélyen, filozofikusan átitatott, igazi istenhittel telített költemények ezek, amelyek esszenciálisan, lényegi szinten, érzelmi síkon ragadják meg a hit jelenvalóságát, azt, ahogyan ez átjárja és átformálja az embert.

A Sík Sándor-műsoron kívül is hallhatott tőled a közönség istenes tartalmakat…

Jézus Krisztus mint drámai alak, személyiség nagyon izgalmas és különleges számomra. Szakonyi Károly J. Ch. naplójából című gyönyörű novellafüzérén az a dilemma, Jézus Krisztusnak az a kétsége húzódik végig, hogy vajon érdemes-e Ő az emberek hitére. Ez az emberi vívódás nagyon magával ragadott, és a szöveget megtanultam, mert nagyon tudtam vele azonosulni. Tele vagyunk mi is kétségekkel, komplexusokkal: elég vagyok erre? Elég jó vagyok arra, hogy a közönség elé álljak és adjak nekik valamit? Tudok nekik adni valamit? Tudok valamit közvetíteni abból a hitből, akaratból, tehetségből, elszántságból, érzékenységből, ami bennem van? Ezt a tehetséget azért kaptam, hogy továbbadjam, hogy ezzel nyújtsak valamit az embereknek, amitől azt mondhatják, picit szebb lett a mai nap, kicsit több lett a világ. Ez az állandó párbeszéd a hittel-hívőséggel, a tehetséggel, ezzel az adománnyal, amellyel rendelkezem, nagyon élő és jelenvaló az én életemben. Szakonyi így fogalmaz:

„Csak érdemes legyek rá, csak érdemes legyek a hitükre.” Ezt elérni: hogy az ember érdemes legyen mások figyelmére, mások szolgálatára, nagyon nagy dolog. Próbálok erre törekedni.

– Az ilyen lelkületből és szemléletből fakadó művészetnek feltétlenül ott van a helye az Ars Sacra Fesztiválon. Nem gondolod?

Nagy vágyam és tervem, hogy zenészek, énekesek, kórus bevonásával, bibliai idézetek, istenes versek, a hit, hívőség témáját körüljáró szövegek összefűzésével létrehozzak egy összművészeti előadást. Kísérőrendezvényként ezzel szeretnék csatlakozni 2021 szeptemberében az Ars Sacra Fesztiválhoz és a budapesti 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz.

Hogyan, mivel töltötted a tavaszi bezártság hosszú időszakát?

Megpróbáltam ajándékidőként tekinteni erre. Az elmaradásaim miatt kifejezetten jól jött az otthonlétre kényszerülés, tudtam folytatni a kutatást az interneten. A doktori iskola mellett a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként is kutatok, dolgozom Hegedűs Tibor monográfiáján, ezt a munkát is jócskán meg tudtam lendíteni. Két előadást rendezek az új évadban, ezek előkészületeivel is foglalkoztam. Elméleti munka határozta meg tehát az elmúlt hónapokat; közben persze próbáltam is, eljártam futni a Margitszigetre… Mégis jó, hogy végre vége van, mert én ennél nagyobb fordulatszámon szoktam működni és kicsit furcsa volt ez a visszalépés. Mérlegre téve mégiscsak a negatív oldal nyomott többet.

Nem arra vagyunk teremtve, hogy otthon, a négy fal között éljünk, hanem hogy kiteljesedjünk, jöjjünk-menjünk, találkozzunk emberekkel, kapcsolatokat építsünk, azokat fenntartsuk, ápoljuk.

A kutatási témáid, területeid személyes érdeklődésből fakadnak? Mit adnak hozzá a színészmesterségedhez?

A gyakorlati színházcsinálás után a szakmámnak, a hivatásomnak a tudományos alapja, háttere, a színháztudomány, a színháztörténet is érdekelni kezdett. A két világháború közötti magyar drámairodalommal, a művészetelmélet, kultúrpolitika kérdéseivel foglalkozom. A doktori kutatásomban Hunyadi Sándor dráma- és színházesztétikáját vizsgálom és az általa írt tizenhat színdarabot elemzem.

Az MMA művészeti ösztöndíjasaként pedig, mint említettem, Hegedűs Tibor monográfiáját készítem. Ő a Vígszínház igazgató-főrendezője volt a második világháború alatt, 1943-tól 1945 januárjáig, amikor is bombatalálat érte a Vígszínházat és az előadásokat beszüntették. Nagyon széles spektrumú, nagyívű pályát és karriert tudhatott magáénak a háború előtt és alatt: ő rendezte az első magyar hangosfilmet, az első magyar rádiójátékokat, sokat tett azért, hogy a vígszínházi stílus továbböröklődjön, ne legyen a Vígszínházból egy nyíltan fasiszta színház a Szálasi-féle hatalomátvétel után. Tudtával és beleegyezésével bújtak meg zsidó művészek a Vígszínház pincéjében, később ezt tanúsították is az igazolási perében.

Színházi polihisztor volt Hegedűs Tibor, de a szakmai élete a háború után derékba tört. Perbe fogták, elítélték, végül igazolta magát az igazolási perben, de már nem tudta visszahozni a korábbi lendületet, parkolópályára került. Nagy nehezen visszakerült ugyan a színházi életbe, de a periférián maradt. 1984-ig élt, az utolsó két évtizedben már elfeledve Katona József utcai otthonában, néhány lépésnyire a Vígszínháztól, ahol a legnagyobb sikereit aratta. Érdekelt a hivatása, az életútja, és az, hogyan lehetséges, hogy valakit, akinek ilyen sokat köszönhet a szakma, egyszerűen elfelejtenek, mi ennek a pszichológiája, személyiségbeli jegyek miatt történt-e ez így, vagy a háború utáni színházi paradigmaváltás miatt – mindez nagyon izgalmas történeti kutatás.

Hogyan tudod a gyakorlatban és magadban is összhangba hozni ezt a sokféle tevékenységet?

A gyakorlati színházcsinálás, az igazgatóhelyettesi bürokratikus feladatok, a Rákóczi Alapítvány és a többi munkám is az emberekkel való kommunikációban és együttműködésben kapcsolódik össze, ezért nem jelent nehézséget az összehangolása. És ami még nagyon fontos: amennyit beleteszek, pontosan annyit, sőt még többet veszek ki ezekből érzelmileg, sokat profitálok belőle. Nyilván előfordulnak elgyengülések, vannak időszakok, amikor nehezebb, sűrűbb, amikor az ember valóban úgy érzi, hogy muszáj megállnia egy pillanatra, de most még úgy érzem, hogy inkább ad és hozzám tesz, mintsem elvenne tőlem és belőlem.

A 2020. június 4-i napot itthon töltötted vagy otthon? 

Dunaújvárosban és Budapesten. Dunaújvárosban délután négy órakor volt egy nagyon szép emlékünnepség az evangélikus templomban, ahol Hajtman Béla Viszonyrendszer és kapcsolattartás című prózaversét mondtam el, amely a szülőföldhöz való viszonyulásról beszél nagyon érzékletesen. Fiatal koromban olvastam az Új Szó napilapban, megragadt bennem és megtanultam.

Este nyolc órakor pedig a Rákóczi Alapítvány Facebook-oldalán online élőadásban a Trianon 100 pályázat tapasztalatairól és élményeiről beszélgettünk egymással mi, zsűritagok. Nagyon sok fiatal követte, jelezték ezt a videó alatti kommentekben. Számomra így volt kerek és teljes a trianoni megemlékezés, mert az előre, a jövőbe tekintésről szólt és nem a múlton való siránkozásról.

Fontos a múltunk ismerete, az önbecsülésünk egyik fokmérője, egy közösségnek, népnek ismernie kell a múltját, és mindenkinek a saját felelőssége, hogy ezt hogyan éli meg, viszont a múlt sérelmeit állandóan elővenni és ezen keseregni zsákutca.

A jövőbe kell tekinteni, előre kell menni, ezért is fontos a Rákóczi Alapítvány, a fiatalok, a tábor. Az egész program abban a szellemben fogalmazódott meg annak idején a kanadai magyar adakozók részéről, hogy valamit visszaadjanak a közösségnek, ahonnan elszármaztak, vagyis a Kárpát-medencének. És ezt úgy teszik a legjobban, ha az ifjúságot támogatják, a fiatalokat, mert az övék a jövő. Ha a fiatal azzal a tudással, tapasztalattal, szeretetlánggal vérteződik fel, amit az alapítvány képvisel, ad és üzen, akkor igenis hosszú jövő áll a magyarság előtt a Kárpát-medencében. Az alapítvány a közösségre épít, az összefogásra, az előretekintésre. Egymás jobb megismerésére buzdít, és arra, hogy mindenki egyenlőképpen fontos és tehetséges, és mindenkinek meg kell adni az esélyt és a lehetőséget arra, hogy a tehetségét, a tudását kibontakoztathassa. És ha ehhez az alapítvány akár anyagi, akár szellemi téren, tudás formájában tud háttértámogatást adni, akkor ezt nekünk csinálnunk kell.

Ez a dolgozni kell, menni kell, csinálni kell, ahogy említettem is, bennem zsigerileg meghatározott, a génjeimben hordozom, mert így éltek a szüleim, a nagyszüleim és minden ősömre ez volt jellemző.

Szóltál már arról, hogy két új darabot rendezel a következő évadban. Melyek azok és milyen más tervekkel készülsz az őszi időszakra?

Petőfi Sándornak az utazásait megörökítő prózai művéből, az Útilevelek Kerényi Frigyeshezcímű naplójából készítettem Színművészeti Egyetemi diplomaelőadásként az Útirajzok című monodrámát, ezzel azóta is járom a világot, a Kárpát-medencét és Magyarországot. Egy a Magyar Művészeti Akadémia pályázatán elnyert támogatás révén ősszel tízelőadásos turnéra viszem a Délvidékre. A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, személy szerint kedves Rákóczi-táboros kollégám, Fábián Mónika segít a szervezésben.

Dunaújvárosban Thomas Mann Mario és a varázslóját rendezem majd ifjúsági előadásban, tavasszal pedig egy különleges nagyszínpadi produkcióra készülünk, amelynek a munkacíme Nem leszek a játékszered. A hatvanas-hetvenes évek nagy és ismert táncdalfesztiválos dalaiból, slágereiből készítünk előadást táncszínházzal, két énekessel, élőzenekarral. Laza szövésű történetet szeretnék elmesélni a dalok kapcsán a hatvanas-hetvenes évekről, annak a korszaknak a furcsa atmoszférájáról, amelyben volt egyfajta megrekedés, fülledtség, de ott volt benne a szabadság utáni vágy is, a menni és maradni akarás egyszerre. Ezekről az érzésekről szeretnék beszélni, ennek a drámai oldalát szándékozom megvizsgálni.

Most úgy érzem, a tudományos oldal picit jobban vonz, ezért hosszú távú terveimben a kutatásokban való elmélyedés és az egyetemi oktatás szerepel. Ha tanársegédként ezt megtehetném, az nagyon sokat jelentene nekem.

(Fotó: Kralovánszky Balázs és Csadi Zoltán Facebook-oldala)