Friedrich Nietzsche Kertész Imrére gyakorolt hatása

Kertész Imre műfordításai közül az író gondolkodására a legnagyobb hatást Nietzsche A tragédia születése című munkája gyakorolta. Kertész 1984. május 25-én vállalta el a kötet átültetését magyarra, mintegy „önbüntetésül” azért, mert elakadt, A kudarc című, készülőfélben lévő regényével. A Die Geburt der Tragödie lefordítását saját elmondása szerint hét hónap munka után 1985 februárjában fejezte be. Művében Nietzsche a görög tragédiát az apollóni és a dionüszoszi művészetösztön fogalomkettősével írta le, amelyben álom és mámor, a drámai hős mint individuális elem és a kar mint népi elem egyesülése megy végbe. Az élet legmagasabb rendű metafizikai tevékenységeként elgondolt művészet eszméje Kertészre is hatást gyakorolt, ami leginkább a vitális erőként felfogott művészet gondolatában érhető tetten. Mégsem a művészet vagy az esztétika tekintetében volt azonban a legerősebb a nietzschei impulzus, hanem az élet vonatkozásában. Ezt igazolja az az 1955-ben az L alakú folyóson átélt „egzisztenciális föleszmélés” eseménye, ami Kertész megfogalmazása szerint „nem a művészetemet adta a kezembe, (…), hanem az életemet, amelyet már-már elveszítettem”. A tragédia-könyvből ismerős dionüszosziban Kertész a nihilizmussal vegyített modern tapasztalatot ismerte fel, a személyiséget felszámoló sorstalan tömeglét fenyegetését: ”megértettem az önfeladás mámorát, a tömegbe való beleveszés részeg gyönyörét, azt, amit Nietzsche (…) a dionüszoszi élménynek nevez”. Amíg a dionüszoszi eksztázis Nietzschénél a tragédia szerves művészi alkotóelemeként volt jelen, Kertésznél ezt az elsődleges esztétikai funkcióját elvesztette, hogy a tömegben való feloldódás negatív jelenségeként nyerje el új jelentését.