Hány lába van egy ekelónak? Demeter Zsuzsa beszélgetése Márkus Béla irodalomtörténésszel

Beszélgetés Márkus Béla irodalomtörténésszel

Hány lába van egy ekelónak?

(Részlet az interjúból)

– A Helikonban megjelent monográfia-részletben Szilágyi István korai, az Utunk-évkönyvekben megjelent kisprózáinak világát is elemzi, egyfajta burkolt életrajzot olvasva ki a novellák világából. Egy rejtőzködő, önmagáról keveset eláruló író életrajza az önéletrajzi jellegen túl jelent-e valami többletet a monográfia elkészítésekor, beépíthető-e az életmű értelmezésébe?

– A tárgyalt prózai alkotások – Katlanváros, Asszonyélet egy sírkövön, Vesztesek, Kóborló évek, Idelenn, odafenn – egyáltalán nem burkoltan, hanem nagyon is nyíltan életrajzi jellegűek. Ezek alapján állítom, más kérdés, persze, hogy meggyőzően bizonyítom-e: irodalmunk eme élő klasszikusát félrevezető, megtévesztő lenne a rejtőzködő, a személyességét leplező vagy megtagadó írók közé sorolni – hiszen életének első húsznéhány esztendeje tények és események tekintetében is színes gazdagsággal tárulkozik fel, családtörténete szintén, jóformán a XIX. század közepétől kezdve, különös karakterű, rendhagyó, sőt rendellenes alakjaikkal. Egyszerűnek tetszik a magyarázat, hogy ezek a vallomásos írások miért kerülték el az olvasók figyelmét. Azért, mert ott lapultak-lapulnak a Helikon elődjének, az Utunknak az évkönyveiben, és a szerzőjük sem tüsténkedett, hogy összegyűjtve, külön kötetbe rendezve megjelenhessenek.

Hogy aztán manapság, az életrajznak mint elemzési (segéd)eszköznek a még mindig tartó száműzetése idején miért próbálkozik bárki is – annyira, mennyire – a szerzőt nem halottnak látni és láttatni? Talán azért, egyfelől, mert egy másik esztétára, az ugyancsak francia Philippe Lejeune-re hallgat, az önéletrajzi térről szóló elméletét veszi alapul, miszerint a szerző önéletrajzi, illetve nem-önéletrajzi művei, miközben egymásra, aközben a (tényleges) valóságra is utalnak. Másfelől netán mert úgy véli, minden (régi és új) nézőpont érvényesítése nem szegényíti, hanem gazdagítja az elemzést, nincs kárára,  azaz épp olyan „többlettel” járhat, mint az újabb lelemények, az ún. test-, sőt biopoétika. S még egy vonatkozás, a régen olvasott kolozsvári filozófustól, Tavaszy Sándortól kölcsönözve, aki különbséget tett lét és élet között, az utóbbit az előbbinél annyival másnak, ha úgy tetszik, tartalmasabbnak, változatosabbnak, sokszínűbbnek tartva, amennyivel az egyén a maga céljaival, akaratával, tetteivel, végső soron: a sorsával külön formát ad a létnek. Innen szemlélve: miért ne érdekelhetne, sőt izgathatna egy Szilágyi István nevezetű író élete, sorsa annyira, mint, mondjuk, teremtett hőséé, Faggyas Józsié? Különösen, ha ma is ekképp nyilatkozik (ld. a Gróh Gáspár készítette interjút: Külön világot járok. Magyar Szemle, 2018/9-10.): „Mindenki a maga sorsát éli, ha nem azt mondja, ami az ő élete, akkor mi mást is mondhatna? Még az az író is, aki mindenféle történeteket kitalál, az is azt teszi.” S tovább: „Ha a magam ’előzményeire’ nézek, olyan történeteket látok, amelyek biztosan visszatérnek abban, amit írtam. Nem az volt a célom, hogy a családi legendáriumot öntsem írói formába, de azért az mégis ott van valahol abban, amit írtam. Ha valaki ismerné családtörténetünk részeit, rendre ráismerhetne mozdulatokra, élethelyzetekre, típusokra.”

– Frissen jelent meg Szilágyi-monográfiája, sorrendben immár az ötödik, ha jól tudom (a Gál Sándoré, Ágh Istváné, Duba Gyuláé és Dobos Lászlóé után). Kanonizációs szándék, személyes preferenciák, korábbi kutatási témák: milyen szempontok szerint választ témát/alanyt az irodalomtörténész egy új monográfia megírásakor?

– Volt még ifjú koromból egy monográfia-kísérletem: levelező aspiránsként, Király István vezetésével a kandidátusi disszertációmat Sarkadi Imréről írtam. Nem a pálya egészéről azonban, hanem csak a „parasztírói” szakaszáról, azaz az 1945 és 1956 közötti időkről, mondjuk, a klasszikus film, a Körhinta körül keletkezett riportokról, szociográfiákról, novellákról, regényekről vagy az Oszlopos Simeon korai változatáról. (Később a dolgozat, Átdolgozások kora címmel, megjelent könyv alakban.) Mosolyogva mondhatom: Sarkadihoz épp úgy személyes preferencia fűzött, mint a felsorolt monográfiák „hőseihez”, alanyaihoz. A kivételezés alapja a parasztság sorsának, a falusi társadalom alakulásának, kényszerű átalakításának ábrázolása volt – Sarkadi és épp Szilágyi István kivételével mind paraszti származékok. És nem kell mély önelemzésbe gabalyodnom, hogy felfedjem, nyilván azért foglalkoztatott, érdekelt-izgatott az általuk rajzolt falukép, mert az egyetemi diplomám megszerzéséig telente és főleg nyaranta, a vakációk idején magam is paraszti munkát végeztem szülőfalumban, ahol – hosszú ideig büszke voltam rá – nem sikerült téeszbe tömöríteni a gazdálkodókat. Így aztán, édesapám súlyos betegsége miatt is, kapáltam, kaszáltam, arattam (édesanyám volt a marokszedő), szekeret raktam (tudom, hány kereszt fér fel rá), csépléskor kévehányó voltam és így tovább. A falu poétikája (hogy egy friss könyv címére utaljak) ekként vonzott, kevésbé a szövegépítés, inkább – a példánál maradva – a kazalépítés miatt. Mentségemre szolgáljon, és itt skolasztikus módon, azaz tekintélyelvűen egy neves kutató, McHale véleményére támaszkodom, hogy a posztmodern felfogással ellentétben, amelyet „az ontológiai túlsúly” jellemez, megragadtam annál a modern szemléletnél, amelyet viszont „az ismeretelméleti túlsúly” határoz meg.

Mindazonáltal egyetlen esetben sem állíthatom, hogy kutatási témám lett volna bármelyik monográfia-alany. Műveik kritikusi témák voltak, még ha – mindenekelőtt Szilágyi mester közírói pályáját, publicisztikáit illetően – nem is mindig egy-egy megjelent kötetük szolgált apropóul. Ráadásul zömmel nem én választottam témát, alanyt, hanem a kiadók, szerkesztőik. Dobos László esetében például Tőzsér Árpád hívott fel, írnék-e a Földönfutók szerzőjéről, a volt miniszterről a Madách-Posonium portrésorozatába, majd rögtön a könyv elkészültét követően Dubával bízott meg. Azt hihettem, elégedett lehet a munkámmal, ám hogy a szlovákiai magyar folyóiratokban egyik monográfiát sem méltatták legalább bemutatásra, ha nem elemzésre érdemesnek, utólag úgy hihetem, ki akartak pipálni egy feladatot: írattak irodalmu(n)k két nagy öregjéről, és kész. A kánon – hogy ezt is, a kérdés nyomán szóba hozzam – ezek szerint úgy „működött” s „működik”, ahogy Grendel Lajos a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában című tanulmányában közvetlenül a rendszerváltoztatás előtt megjövendölte: „a Dobos László, Duba Gyula és mások nevével fémjelzett prózamodell nem lesz, és nem is lehet kánonja prózaírásunknak”. A „mások neve” között, Grendel egy pár évvel későbbi naplóbejegyzésében már ott szerepel Gál Sándoré is – nem dőlök a kardomba (nincs is), de a kaszámat sem fenem (ez még van) amiatt, hogy a róla szóló monográfiát Szlovákiában ugyancsak a hallgatás csöndje veszi körül. Ágh István – örömmel töltött el – maga választott portrérajzolójául, talán mert szigligeti közös nyaralásaink alkalmával Lázár Ervin, Balázs József, Tamás Menyhért, Görömbei András és mások társaságában annyit értekeztünk és élcelődtünk, találgatva, például, hogy hány lába van az ekelónak vagy hogy dombon-hegyen lentről fentre vagy fentről lentre haladva kell-e a füvet kaszálni. Szilágyi István: az MMA Közelképek írókról sorozatának szerkesztőjénél, Ács Margitnál csakugyan én jelentkeztem. A 80. születésnapjára szántam a kötetet, mert méltatlannak tartottam (és tartom), hogy semmivel sem tehetségesebb és érdemesebb kortársaihoz képest a „kánonrendező és fenntartó erők” elvétve se igen hivatkoznak rá, mint irodalmunk kiemelkedő alkotójára, remekművei értékálló voltára. Volt aztán még – és ezt mások esetében is bevallhatnám – olyan szándék vagy inkább vágy is bennem, hogy cingár halandóságomat a monográfia madzagával odakötözzem egy-egy nagy alkotó zömök halhatatlanságához. Kár, hogy ez utóbbi (jelöletlen) vendégszöveg, egy egyébként Kossuth-díjas költőtől kölcsönözve, aki arra adta válaszul, miért szánja ideje javát műfordításokra.