Kritika Bertók László: Együtt forog című verseskötetéről.

http://www.szepirodalmifigyelo.hu/aktualis-szam

Bertók László: Együtt forog (2021)

2020 szeptemberében, életének nyolcvanötödik évében elhunyt Bertók László, de a Magvető kiadó már nekrológjában bejelentette, hogy a költő a halála előtti hetekben befejezte, lezárta legújabb, utolsónak bizonyult verseskötetét, ami aztán novemberben meg is jelent. Természetes, ha egy ilyen kötetben a búcsúzás, a lezárás, az összegzés nyomait keressük, ha feltesszük azt a kérdést is, vajon mit sejthetett a szerző a közelgő, sőt megrázóan közeli végről, gondolta-e ő maga is, írt-e arról, hogy talán ez a kötet az utolsó lesz. A válaszokért azonban nem kell túl sokat kutatnunk: Bertók egyenesen, őszintén, illúziómentesen, de belenyugvással, sőt itt-ott humorral, öniróniával néz szembe az öregedés, azaz a test romlásának tüneteivel, illetve a halál valóságával. Nem tragizál, nincsenek színpadias, drámai gesztusai, egy percre sem érzi magát a teremtés vesztesének az elkerülhetetlen miatt, de láthatóan az utolsó percekig alkotásvágy hatja át – nagy szerencse, a sors ajándéka, hogy az írásra, az utolsó sorokig a legmagasabb szinten volt alkalma, módja.

            De egy kicsit előre is szaladtunk. Hiszen mindez nem csak erre az utolsó kötetre igaz. Bertók körülbelül húsz éve, tehát hatvanöt éves korától elsősorban az öregedésnek és a halálnak, ennek a nagyon emberi tapasztalatnak a személyesen megélt aspektusairól írt, vagyis folyamatosan búcsúzott. Lényegében minden azóta megjelent kötetére igaz, hogy lehetett volna az is az utolsó, akkor is kereknek, egésznek, tudatosan lezártnak éreznénk ezt a nagyívű, poétikai fordulatokban is bővelkedő életművet. A betegségélmény, aztán a kórházi tapasztalatok, az állandósuló fájdalmak, a legkülönfélébb orvosi vizsgálatok is részei lesznek költői világának, melynek egy kifejezetten reflexív, saját helyzetét és kilátásait pontosan, vagy talán a valóságosnál kicsit feketébben látó önéletrajzi beszélő a kulcsfigurája. Minden az ő szemén keresztül látszik, minden vele történik. Amikor az ország vagy a városa, Pécs anomáliáiról beszél – sokszor egyébként szintén a betegséghez kötődő metaforákkal –, Bertók akkor is vállaltan a saját véleményét, észrevételeit, aggodalmát osztja meg olvasóival.

            A vers, maga az alkotás, a beszéd nagyon fontos kötelék, egyértelműen a túlélés alapja, valami olyasmi, ami nem csupán átsegít a legnehezebb, legveszélyesebb élethelyzeteken, de motivál is a továbbélésre, még az érzelmileg sötét pillanatokban is segít fenntartani az életösztönt. A Túlélő című kétsoros ugyanakkor nagyon pontosa mutatja be a bertóki magatartás alapját, az emberi életút derűs-ironikus, de mindenekelőtt józan elfogadását: „A program túlélni volt egy életen át, / azt azért ne hidd, hogy túlélted a halált.” (9) Egyenes, már-már érzelemmentes megfogalmazása ez annak, amit egyébként nem is kell túlmagyarázni: bár gyerekkorunktól küzdünk az egészségért, az életben maradásért, csak halogatni tudjuk a pusztulást, a biológiai-orvosi törvények érvényesülését. Számos vers reflektál arra is, hogy lehet újabb és újabb rövidtávú célokat kitűzni, de idősödve a céldátumok egyre közelebb kerülnek, a célok egyre szerényebbekké válnak.

            A kötetben kizárólagos kétsoros versforma is az életvégi helyzettel kapcsolatos. Mintha nem lehetne már hosszabb, több munkát igénylő szövegekbe kezdeni, hiszen semmi nem garantálja, hogy van még akárcsak néhány nap befejezni őket. Ezek a rövid, villanásnyi versek még leírhatók, végigírhatók. Három ciklusban, ciklusonként háromszor három, tehát összesen kilenc csokorba gyűjtött, csokronként háromszor három, azaz kilenc verset közlő kötet van előttünk, amelyben tehát összesen három az ötödiken, vagyis 243 kétsoros (de a címmel együtt háromsoros) vers olvasható. Ez tűnhet egyszerű játéknak, bűvészkedésnek a számokkal, csakhogy Bertók életműve, annak is főleg a nyolcvanas évek elejétől kezdődött második fele a hármas szám bűvöletében alakult, elég csak az őt a legnagyobbak közé emelő, Három az ötödiken címet viselő különleges szonett-kötetre utalnunk, amiben, épp, mint most, 243 verset találhatunk. Vagyis ez a matematikai konstrukció hangsúlyosan az életmű központjához köti a mostani kötetet is, és jelzi, hogy a szabályos, számszaki törvényszerűségekkel is leírható, azoknak megfelelni igyekvő tiszta struktúra mennyire fontos volt Bertók számára. Az Együtt forog nem lenne semmivel sem jobb vagy rosszabb, ha héttel kevesebb, vagy tizennéggyel több vers kapott volna helyet benne, a szabályos rend mégis hozzáad valamit a kötet mint művészi produktum értékéhez, és persze sokat elárul a költő igényességéről, gondolkodásáról, költészetfelfogásáról.

            A kétsoros, de minden esetben címmel, méghozzá egy egyszavas címmel ellátott, de néha a címet a versmondat részeként, első szavaként kezelő rímes verseket Bertók „firkák”-nak nevezte el. A forma először a 2014-es Ott mi van? című kötetben tűnt fel, egy 81 (3x3x3x3) verset közlő ciklus erejéig, a 2015-ös, Firkák a szalmaszálra című kötetben pedig már kizárólagos volt – akkor a szerző 405-öt gyűjtött egybe. A mostani könyv alcíme ehhez igazodva lett Firkák a szalmaszálra 2. A „firka” nyilvánvalóan önironikus megnevezés csupán, amilyen a szintén szerénynek ható „szonettke”, a „háromka” vagy a „hosszúka” volt az életmű korábbi szakaszaiban. A „szalmaszál” szó általában a kicsinységre utal, legtöbbször talán az „egy szalmaszálba is belekapaszkodik”, vagyis az utolsó alkalmat is megragadja jelentésű szólásban találkozunk vele. Ezt a jelentést használta az előző kötet ebből a szempontból is kulcsversnek tekinthető szövege: „Most akkor az utolsó szalmaszál tart, / vagy firkáid tartják a szalmaszálat?” (Szalmaszál) De a szó a gyengeség metaforikus hagyományát is eszünkbe juttathatja, már inkább a „fűszál”-ra rímelve. Gondolhatunk az Esti kérdés „vedd példának a piciny fűszálat” felszólítására, vagy a Nem én kiáltok szintén felszólító módú tanácsára: „légy egy fűszálon a pici él”. Mindkét idézetben ott a kicsinység, de az első inkább az élethez való ragaszkodás okaira kérdez rá, a második a világban való feloldódás igényét állítja szembe az apokaliptikus fenyegetéssel – mindkét jelentés támogatja a Bertók-kötet poétikai tervét is.

            Ha ezt a tervet egy mondatban kéne összefoglalnom, azt mondanám: élni kell és írni kell, amíg csak lehet, de nem szabad elhazudni a halál valóságát, közeledését, de még a test romlásával járó fájdalmakat sem. Ne legyenek tabuk, legyen viszont elég önirónia és humor, ami kellő ellensúlyt ad az amúgy nagyon is szomorú tényeknek. Amikor a humorról beszélek, az olyan versekre gondolok, mint a Pszichiáter: „Vigasztal, hogy a gyorsuló demenciát / fékezni fogja az intelligenciád.” (7) Amikor az öniróniáról, akkor az olyanokról, mint az Urológus: „Bejut testedbe a legkisebb lyukon át, / s képernyőn látod, hogy nyesi a prosztatád.” (8), vagy A gyógyuló: „»Tárt karokkal, mint járni tanuló gyerek, / ágytól asztalig már bot nélkül elmegyek.«” (48), netán A helyzet: „Azt hiszed, nyavalyog, pedig csak egy ember / próbál megbékélni a reménytelennel.” (52) Amikor pedig az írás szükségességéről beszélünk, akkor például A kérdésre utalok: „Akkor hát félsz vagy írsz? Ez a döntő kérdés. / S a válasz, hogy írni csak úgy tudsz, ha nem félsz.” (10)

            Érdemes egy kicsit megállni: miféle félelemről van ebben az utolsó idézetben szó? Először talán arra gondolnánk, valamilyen negatív hatása lehet az írásnak, a versnek, ettől, a következményektől lehetne esetleg félni. Biztosan van például belső, pszichológiai tétje az írásnak, a szembenézés, a kimondás fájdalmat okozhat, a versírás sebeket téphet fel, szomorúságot, belső kínokat, szorongást szabadíthat fel. De lehet félni az olvasók reakciójától is: esetleg valaki túl intimnek, tabusértőnek gondolja majd a verseket, netán magára ismer – hiszen aki életrajzot, naplót ír, akár versben, az az élete szereplőiről is kénytelen beszélni. Sértődésektől, válaszlépésektől, a barátság romlásától is lehet tartani. És persze lehet félni az intézmények reakciójától is: ha valaki kényes témákat érint, netán a politika területére téved, esetleg félhet a kiadója reakcióitól, a folyóiratok szerkesztőitől, a díjakat odaítélőktől, és persze félhet a nagypolitika szereplőinek visszajelzésétől is. A Bertók-vers viszont érzésem szerint nem azt mondja, hogy akkor is őszintén, a politikai és az erkölcsi meggyőződésünk mentén, őszintén kell írni, ha bármilyen irányból (családtól, kiadótól, lapoktól, a hatalomtól) fenyegetést érzünk, hanem azt, hogy félve, mérlegelgetve, balanszírozva egyszerűen nem is lehet írni. De ebben a kötetben a haláltól való félelem az egyetlen valós, és a többivel összevetve amúgy is mindent vivő félelem, és ennek a nyomása alatt sem lehetne írni. Vagyis ez a kérdés Bertók számára elsősorban technikai, szakmai kérdés, nem pedig morális dilemma. A bátorság ebben a kontextusban tehát annyit tesz, hogy nem engedünk túl nagy teret a szorongásoknak, az esetleges depressziónak, a bénító halálfélelemnek, a már minden mindegy érzésének.

            Az imént humorosnak, önironikusnak mondott versek épp az így értett bátorságot demonstrálják. Az előző, épp a szerző nyolcvanadik születésnapjára megjelent kötet után nem is adhatná meg más az alaphangot jobban, mint a 80 fölött című vers: „Átvitte a lécet, de akkorát esett, / kiderült, hogy minden porcikája beteg.” (43) Egyre nagyobb tehát a baj, lenne miért keseregni, és Bertók a maga módján kesereg is, de gondosan vigyáz arra, hogy ne sajnáltassa magát, inkább az elfogadás, a beletörődés hangján beszéljen, és inkább csak dokumentálja, milyen az élet nyolcvan fölött, betegen, egyik orvostól a másikig járva, amúgy pedig szinte szobafogságra ítélve. Bemutatja, hogy a teste leépülésével párhuzamosan, amikor az olyan szervek is szép sorban elkezdenek figyelmet zsarolni maguknak, amelyeknek a létezéséről korábban szinte nem is tudott, a személyisége is változik, és erősödik nosztalgiája a fiatalabb kori önmaga iránt. Nem mintha akkor bármi tényleg jobb lett volna a külső realitásban, hanem mert a teste fittebb és egészségesebb volt, az arca feszesebb, a haja barnább: „Ragaszkodik régi, kopott ruháihoz, / hátha bennük megint az lehetne, ki volt.” (Hátha, 44), „Éveket öregszik, amikor rádöbben, / hogy a saját arcát látja a tükörben.” (Fodrásznál, 63)

            A bevezetőben azt írtam, Bertók László élete utolsó tizenöt-húsz évében már jóformán csak búcsúzott, készült a halálra, igyekezett költői életművét úgy alakítani, hogy bármikor ér is véget, egésznek, lezártnak, lekerekítettnek hasson. Ezzel magyarázhatók a tematikai hangsúlyokon túl a formai döntések is, a szövegek rövidülése, sóhajnyivá válása. Továbbra is a sors ajándékának érzem, hogy ezzel együtt is sikerült az utolsó kötetet az eltervezett, a rég kitalált matematikai struktúrába szervezve megírnia, megszerkesztenie, és útjára bocsátania, afféle sokadik költői végrendeletként. Félreértés ne essék: legalább ennyire az olvasó ajándéka is volt ez, ahogy az is, hogy Bertók ezekben az utolsó versekben is érzékenyen, a sajátos csendes, az elkeseredését és iróniáját vegyitő hangján, a legnagyobb műgonddal és a legmagasabb színvonalon tudott írni. Az egész életművet végigkísérte a metafizikai kétely, az állandó bizonytalanság, amit Bertók képes volt a nyelvben, a versmondatokban is megjeleníteni – talán ez ennek a költészetnek a legfontosabb értéke. Jelentős esemény, hogy mindezt nemcsak megőrizte az utolsó napokig, amikor pedig igazán volt miben kételkedni, volt mivel kapcsolatban bizonytalannak lenni, hanem képes volt önmagához képest is újszerűen, rengeteg nyelvi és formai ötlettel alkotni. Az utolsó versek a méltóságról, a szerénységről, a bölcs belátásról, a sors tudomásulvételéről és az elmúló élet végtelen, de mégis illúziómentes szeretetéről mondanak talán a legtöbbet, tanulságul, örökségül mindenkinek. Hogy mi lenne ez a tanulság? Két sorban, például: „Mire a döbbenet, a nem, a rossz szájíz?… / Az út odáig ér, ameddig a láb visz.” (Az út, 62)