Kultúrstratégia és fenntartói felelősség
2019 végén jelentős átalakításon ment keresztül a kulturális szféra, a kulturális kormányzat és a kőszínházi struktúra modellváltását idézve elő.
A Nemzeti Kulturális Tanácsról, a kultúrstratégiai intézményekről, valamint egyes kulturális vonatkozású törvények módosításáról szóló 2019. évi CXXIV. törvény kétségtelenül mérföldkőnek bizonyul a hazai kulturális életben, különösen a színházi szcénában. Az alábbiakban az ezt elemező tanulmányom rövid esszenciája olvasható.
Az új törvénnyel a jogalkotó a kultúrstratégiai intézmény mint új státusz létrehozása mellett döntött, amely jogintézmény a szakágazati speciális minősítési és besorolási rendszereket érintetlenül hagyva, ám egyben azok fölé helyezve a legjelentősebb kulturális intézmények szűk körét jelöli ki – új, nemzeti léptékű profilt rajzolva meg az ágazatban. Továbbá a törvényhozó életre hívta a Nemzeti Kulturális Tanácsot, a kulturális szakterületek egységes irányítását helyezve fókuszba. A testület fórumot hivatott biztosítani a szakmai és a politikai érdekek, értékek összehangolásának. Izgalmas kérdés viszont, hogy ez a működési modellben proaktív vagy inkább retroaktív, illetve stratégiaalkotó, avagy operatív véleményező szerepet fog jelenteni.
Ezen túl átalakult a színház-finanszírozás rendszere is, amennyiben a parlament a fenntartói felelősség elve mellett tört lándzsát. Az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló 2008. évi XCIX. törvény ez idáig is alapelvként deklarálta, hogy „[a]z előadó-művészeti rendszer működtetése az állam, az előadó-művészeti szervezet működtetése a fenntartó feladata”, ám az új rendelkezések a színházak működtetése kapcsán konkrétabb felelősségi viszonyokat teremtettek. Ennek értelmében a helyi önkormányzat egymaga köteles biztosítani a fenntartásában lévő színház működésének tárgyi, pénzügyi és személyi feltételeit – e körben pedig állami támogatásra akkor számíthat, ha forráshiány miatt kezdeményezi a Kormánynál a teátrum közös működtetését. A finanszírozási rendszer átalakításával tehát a hazai színházi struktúra sem maradt érintetlen: a kőszínházak esetében a tisztán állami és önkormányzati teátrumok mellett létrejött egy új, vegyes működtetési modell.