Összefoglaló a Seconda Parte del Transilvano (1609) harmadik fejezetének tartalmához

Az Il Transilvano című orgonaiskola második kötetének harmadik fejezete betekintést nyújt a modális hangnemek világába, illetve azok felépítését és használatuk mikéntjét ismerteti. Diruta sok mindenről beszél, olyan kérdésekről is, melyekről még az ő korában sem volt teljes egyetértés a zeneteoretikusok között.

Erdélyi Sokszor hallottam a zenei hivatás több művelőjétől, hogy nincs több nyolc hangnemnél, négy autentikus és négy plagális, erről kívánok többet tudni.

Diruta Erre a mi gyakorlatunkhoz híven csak azt tudom válaszolni, hogy hangszerünkön se több, se kevesebb, mint tizenkét módusz van. Ide idézem Gioseffo Zarlino szép gondolatmenetét, mely kiváló érvekkel támasztja alá elméletét a kezdetétől a végéig.

A modális hangnemek, avagy móduszok jellegének (jón, dór, fríg stb.) sokszínűsége adja a reneszánsz zene változatosságát és különleges hangzásvilágát, míg az azt követő korokban a dúr és moll hangnemekre szorul vissza a hangnemek jellegének választéka.

A móduszok felépítésének, modulációinak ismertetése után a szerző nagy jelentőséget tulajdonít azok karaktereinek, és az általuk kiváltható zenei affektusok és zenei kifejezőerő érvényre juttatásának bemutatására. A 12 fajta módusz mind különböző hangulatúak, melyhez az orgonista játékmódjával is alkalmazkodik, így például:

I (módusz) E módusz hangzásának a jellege, az eredeti hangmagasságán játszva, súlyos és puritán. A kórussal való dialógushoz a transzponált változatban játszandó.

IX Ez a módusz, az eredeti hangmagasságán vidám, kedves és zengő. A kórus könnyebbségéért a transzponált változatban játszandó.

A modális hangnemek karakterét, a különböző autentikus és plagális változatain túl, az is befolyásolja, hogy az éppen eredeti hangmagasságán, vagy egy másik hangra transzponálva szólal-e meg. A második módusz „az eredeti hangmagasságán mélabús, szomorú hangnem”, azonban ha egy kvarttal magasabbra ültetjük át, karaktere élénkebbé, frissebbé válik:

Erdélyi Előbb, kérem, oldja fel azt a dilemmát, mely azzal kapcsolatban merült fel bennem, hogy amikor egy orgonista az első módusz szerkesztési módja szerint játszik, mely a második móduszéval egyező és ugyanaz a záróhangjuk, miből tudom megkülönböztetni, hogy az éppen első, vagy második móduszban íródott?

Diruta A hangzás jellegéből lehet őket felismerni. Nem figyelte meg, hogy az első módusz súlyos és fenséges, ellenben a második módusz mélabús és szomorú?

Erdélyi Ez tehát az oka, hogy a zeneszerzők, amikor canzone-kat, madrigálokat és más vidám darabokat komponálnak, mellőzik ezt a mélabús és szomorú második móduszt?

Diruta Való igaz, valamint ebből következik az is, hogy amikor az orgonista a második móduszt egy kvarttal feljebb transzponálja, akkor friss és vidám díszítésekkel élénkíti játékát, de amikor a hangnem eredeti tónusában marad, játéka mélabús és szomorú dísztelenségben mutatkozik, mely megmutatja e hangnem valódi természetét.

Ebben a korban, a liturgikus orgonajáték fontos részét képezte a transzponálás gyakorlata, melyhez Diruta is hasznos tanácsokat és példákat ad. Az orgonista kötelessége volt ugyanis a kórus számára kényelmes hangmagasságon játszani, hogy ők erőlködés nélkül tudjanak énekelni.

A modális hangnemekre vonatkozó leírások véleményem szerint rendkívül fontosak a darabok előadásának szempontjából, és szeretném az MMA ösztöndíj keretében megjelenő könyvemben ezt a témát jobban kifejteni. Ezeket a (modern kor által figyelmen kívül hagyott) szempontokat és intelmeket konkrét előadási utasításként lehet értelmezni reneszánsz kori darabok előadásában, és így közelebb visznek azok megértéséhez, Diruta szavai tehát alapvető fontosságúak az előadási gyakorlat szempontjából. Diruta mester, az Il Transilvano utolsó fejezetében egy rendkívül érdekes résszel bővíti ezt a témát. Az orgona regisztrációjának, vagyis az orgona különböző regisztereinek, hangszíneinek kiválasztásához ad leírást, melyben a megfelelő regiszter kombinációkat a modális hangnemek esztétikájához rendeli hozzá.