Összefoglaló a Seconda Parte del Transilvano (1609) második fejezetének tartalmához

Az Il Transilvano második kötetének második fejezete az ellenpont szabályaival ismerteti meg az olvasót, mely a reneszánsz zeneszerzés alapját, legfontosabb részét jelenti.

Ez a típusú polifónia nem keverendő össze Johann Sebastian Bach és más barokk szerzők által megszokott többszólamúsággal. A különbség egy alapvető dologban rejlik. Míg a barokk mesterek műveiben a vertikális, akkordváltásokon alapuló elv a meghatározó, addig a korábbi zeneszerzők, ahogy Diruta is, kizárólag horizontálisan gondolkodnak, azaz a szólammozgások szabályrendszerét követik. Az Il Transilvano traktátusnak ebben a fejezetében így egy szó sem esik akkordokról, vagy hangzatok összefűzéséről, csak kristálytiszta polifóniáról, azaz a szólamok egymás közötti viszonyából adódó törvényszerűség alapján létrejövő mozgásáról.

Diruta három csoportra osztja a hangközöket: tökéletes konszonáns (kvint, oktáv), tökéletlen konszonáns (terc, szext) és disszonáns hangzásra (szekund, szeptim). A kvart hangközt egyik helyre sem sorolja, mivel annak egy harmadik szólam elhelyezkedésétől függ az identitása: ha például a kvart egy (az alaphanghoz képest) kvint hangköz ellenében áll, akkor a létrejövő szekund találkozás miatt disszonáns hangzást vált ki, azonban ha a kvart fölött (az alaphanghoz képest) egy szext található akkor konszonáns jellegű. Nem lehet azonban a tökéletlen konszonánsok csoportjába sorolni, mivel nincs belőle kis és nagy, ahogy a tercek és szextek esetében van, így minor consonanza, azaz mellékes konszonáns hangzatnak nevezi el azt a szerző.

Szólammozgás esetén a konszonánsok fajtái határozzák meg, hogy egy adott szólam melyik hangra léphet. Mivel két féle konszonáns van, ebből logikus módon négy fajta szólammozgás jöhet létre: tökéletes konszonánsból egy másik tökéletesbe, tökéletlenből egy másik tökéletlenbe, tökéletesből tökéletlenbe és tökéletlenből tökéletesbe való lépéssel.

Például egy tökéletlen konszonánsból egy tökéletes konszonánsba jutni csak ellenmozgás segítségével lehetséges, és az egyik szólamnak félhangot kell lépni, azaz egy szextből (d-h) oktávba (c-c’) lépéskor az alsó szólam egészhangot lép lefelé, és a felső szólam félhangot felfelé, így mindkét kritérium teljesül.

A disszonanciák alkalmazására Diruta csak a fejezet végén tér ki, melyek használatának egyetlen módja, ha a disszonáns hang átkötött hangként érvényesül, vagyis a disszonáns hang már az előző (konszonáns) hangzatban is szerepel.

Diruta ezután rátér a tenor cantus firmus témához rendelt ellenszólam komponálásának szabályaira, ami a liturgikus orgonajáték fontos részét képezte. Megtudjuk milyen ritmusképlettel, vagy hangjegyértékkel, és mely hangokon szabad beléptetni az ellenszólamot. A szerző újra megfogalmaz egy nagyon régi alapszabályt, azaz, ha az ellenszólam a basszus szólamban, a tenor cantus firmus alatt lép be, azt csak tökéletes konszonancián, azaz kvint, vagy oktáv hangon teheti meg.

A könyv rendkívül sok példával illusztrálja az ellenpont legkülönfélébb változatait: ellenpont hang-hang ellenében; két félhang egy egészhang ellenében; ellenszólam átkötött hangokkal; ellenszólam „fekete”azaz gyors (negyed, nyolcad) hangjegyekkel; kettős ellenpont stb.

Ezt követik további három és négyszólamú példák egy tenor cantus firmus dallammal, valamint különböző négyszólamú zárlati fordulatok.

A fejezet zárásaként egy zenei antológiát találunk, mely 12 Ricercare-t tartalmaz, a 12 különböző módusz-ra komponálva. A didaktikus jellegű darabok különböző híres orgonisták tollából származnak, mint Adriano Banchieri, Luzzasco Luzzaschi, Gabriele Fattorini, Girolamo Diruta, és mind egyenlő hosszúságú, feltehetően Diruta megbízásából íródtak.