Quo vadis európai színházművészet? - kutatói napló a VI. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóról

Az ösztöndíjas kutatási tervemben külön hangsúlyt kap az országhatárokon túlra pillantó nemzetközi szemlélet. E körben érdemes elkülöníteni a nyugati és a közép-, valamint kelet-európai modelleket, mivel a történelmi fejlődésből és kulturális sokszínűségből adódó különbségek lenyomata a színházművészetben is tetten érhető. Ez a sajátos kitekintés azzal az eredménnyel kecsegtet, hogy rendszerezett képet nyújt az európai színházművészet aktuális tendenciáiról.

Ugyanez Vidnyánszky Attila fesztiválalapító igazgató szavaival: "A színház az a hely, ahol meg tudjuk hallani egymást. Még akkor is, ha más igazságokban hiszünk, ha mást gondolunk a világ dolgairól. [...] Mi abban hiszünk, hogy mástól különböző formákkal, gondolatokkal, víziókkal gazdagíthatjuk a világ színjátszását."

Mivel tehát ez a gondolatiság a MITEM hitvallásával is egybecseng, az idei fesztivál négy külföldi előadását is megtekintettem. Törekedtem nem csak a színházkedvelő szívével, hanem a kutató fejével is választani, így az európai színjátszás hagyományos iskoláiba belekóstolni.

Elsőként a cseh Divadlo Na Zábradli Hamletek című előadását láthattam, amelyben nem kevesebb, mint hét Hamlet lépett fel. A címmel ellentétben az előadásnak csak érintőlegesen volt köze Shakespeare hőséhez: sokkal inkább magáról a színészi hivatásról szólt. Az 1958-ben alapított teátrum adott otthont Václav Havel több művének is, mára pedig a cseh színházművészet egyik meghatározó műhelye lett. Az előadást a közép-kelet-európai színjátszásra összetéveszthetetlenül jellemző sajátos abszurd, groteszk szellemiség hatotta át,  egyensúlyozva a humor és a húsbavágó filozofikus mélység határán – tökéletesen érzékeltetve a régió mediatlizált konzmum-világának a szocializmusba minduntalanul visszarévedő lelkiállapotát.

Ezt követően a Berliner Ensemble izgalmas kísérletét tekintettem meg: Tennessee Williams A vágy villamosa című alkotását állították színpadra, azonban nem a 20. századi amerikai drámák hagyományai, hanem – igazodva a teátrum egykori emblematikus vezetőjéhez és művészeti hitvallásához – a brechti színházeszmény szerint. Ez a fúziós színházi nyelv a világhírű Michael Thalheimer rendezésében elementáris hatást eredményezett. A meghökkentő díszlet egymaga képviselte az epikus színház Verfremdungseffektjeinek egész tárát: nem csak a teret deformálta, de egyszerre hordozott fizikai bezártságot és szimbolikus, már-már transzcendens jelentést. Mindez pedig a legmélyebben átélt színészi játékkal párosult. Az eladás kiváló esettanulmánya a német színházművészet jelenének: az eltérő színi iskolákat magába olvasztó, de a brechti hagyományokhoz mindig visszatérő formának.

A harmadik előadás a lisszaboni Companhia Joao Garcia Miguel Bernarda Alba háza rendhagyó feldolgozása volt. A posztmodern előadás kettőssége, hogy  a bezárkózás rémét és következményeit, valamint a túlvilág jelenlétét egyszerre festi meg. A kísérletező társulat tolmácsolásában egy álomszerű történetet láthattak a nézők, amelynek minden pillanatát a száz fokon égő szerelem, féltékenység és gyász itatott át. A mediterrán európai színházi nyelv valamennyi sajátossága megmutatkozott a színpadon: az emóciók és színek kontrasztja, a gesztusok mögött rejlő zeneiség és a szenvedélyes színészi játék.

Végül a fesztivál utolsó napján a Stockholmi Királyi Színház produkciójával zártam az idei MITEM-et. Az előadás – amelynek címe: Egy nyári éj Svédországban – egy valóban megtörtént esetre épül, hiszen Andrej Tarkovszkij utolsó filmjének forgatásán játszódik. A racionális svédek és a vallásos orosz mester világnézeti ütközésében a színészek filozofikus szabadsággal és sebészi pontossággal boncolgatnak emberi kapcsolatokat, lelki gyarlóságot és társadalmakat. Az előadás feszültségét éppen intim, várakozó, meditatív narratívája adja, amelyet az orosz realista színjátszás hat át – olyan érzést keltve, mintha nem is színháznak, hanem a valóságnak lennénk tanúi. A skandináv és klasszikus orosz iskola hűvösen izzó tisztaságának rabulejtő példája az alkotás.

Négy előadás, négy színházi nyelvezet. A magyar színjátszás elevenségével kiegészülve, ezek képezik az európai színházművészet egyedülállóan gazdag és sokszínű világát.