Tanulmány a "Fordítás és/vagy átírás?" c. kötetben

BEDECS LÁSZLÓ

Fordítás és/vagy átírás?

Csehy Zoltán identitás-játékai

E tanulmánykötet célja a magyar líra nemzetközi kapcsolódásainak feltárása, az európai, vagy tágabban, a „világlíra” hatásának és a magyar költészeten belüli megjelenésének vizsgálata. Mindenekelőtt tudatosítsuk, az európai irodalom három csatornán át tud érzékelhető hatást kifejteni a magyarra: egyrészt olyan magyar nyelvű tanulmányokon és esszéken keresztül, melyek idehaza is láthatóvá teszik a közelmúlt és napjaink nem magyar nyelvű irodalmiságát, másrészt, természetesen, a fordításokon keresztül, harmadrészt a világirodalomban tájékozott, azt olvasó, az onnan jövő innovációt közvetlenül is felhasználó, saját alkotói munkájába kreatívan beépítő szépírókon keresztül. Csehy Zoltán mindhárom síkon tevékeny: irodalomtörténeti tanulmányokat ír, fordít és ő maga is jelentős költő. Csehy kapcsán az erotikus és azon belül a homoerotikus költészet évezredes hagyományáról és e hagyomány magyarországi jelenlétének kérdéseiről érdemes elgondolkodnunk. Ő maga különös utat választott költészetének elfogadtatására. Fordításaival és teoretikus, illetve történeti munkáival gondosan előkészítette saját verseinek terepét, úgymond előre megvédte őket az öncélú obszcenitás vagy a perverzió, netán a pornográfia vádjaitól. Elsősorban azokhoz az általa fordított és precízen tanulmányozott újlatin költőkhöz kapcsolódik ugyanis, akik ugyancsak körültekintően ágyaztak meg saját verseiknek a Csehy által szintén fordított ókori görög és latin erotikus költészetből nyert érvekkel. Ami az ő költészetében történt az elmúlt húsz-huszonöt évben, az nagyrészt tehát épp a magyarul Csehy által hozzáférhetővé tett szövegekre utal vissza, azaz, mondhatni, Csehy előbb a nyelvet teremtette meg saját, igaz részben örökölt költészeti elképzeléseihez, hogy aztán megírhassa a verseit, melyek egyébként, talán épp ezért, nem is nagyon különböznek a fordításaitól. A Hárman az ágyban című, 2000-ben megjelent reprezentatív, a görög és a latin erotikus irodalmat bemutató antológia volt a belépője ebbe a szó szerint izgalmas vitatérbe. A könyvben alkalma volt publikálni saját, szókimondó szövegváltozatait és ezen keresztül a filológusi, steril és színtelen, és főleg: eufemisztikus fordítói hagyománnyal való szembenállását, másrészt a mű utószavában munkájának legitimációs bázisát. Később Sztatón homoerotikus verseinek (2002), majd a műfaj valódi klasszikusának számító Martialis epigrammáinak fordításával és ugyancsak tartalmas utószavazásával4 (2003), illetve két tanulmánykötettel (20025 és 20076 ) és a 2014-ben megjelent Szodoma és környéke című, a magyar LMBTQ irányultságú vagy tematikájú költészet történetét összefoglaló, 800 oldalas könyvében dolgozott többek között azért, hogy saját erotikus versei is lét-, azaz szalonjogot nyerjenek a kortárs irodalom fórumain. Ezzel a jelentős filológiai és értelmezői munkával mintegy megágyazott tehát saját költészetének is, melynek egy része a nevére vett fordításaiból áll. Csehy annak a fordítói paradigmának a képviselője, amelyik lényegében azt állítja, hogy az eredeti szöveg és annak fordítása között csak erős intertextuális kapcsolat van, semmi több. Ez a nézőpont felszámolja az eredeti és a fordítás prekoncepcionális, teoretikus rangkülönbségét és az úgynevezett szabadabb fordításokat, átköltéseket, szimulációkat, applikációkat – csupán abból adódóan, hogy az eredetivel lazább kapcsolatot tartanak fenn – nem tartja korlátozott érvényű vagy pláne alacsonyabb rangú szövegeknek. Ezzel párhuzamosan a fordított szöveget is bevonja – értelemszerűen az eredeti idealizálása nélkül – az irodalmi szövegek mozgásterébe. Ez pedig azt jelenti, hogy a fordított szöveg nemcsak annyiban lehet az értelmezések tárgya, amennyiben és ameddig az (aktuális) értelmező szemében az eredetivel adekvátnak mutatkozik, hanem teljes testét felkínálja a mindenfelől érkező tekintetek számára, és végső soron nem is az eredeti, idegen nyelvű kontextusában értelmeződik, hanem a célnyelv irodalmi hagyományában és jelenében. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a fordított szöveg saját műként jelenjen meg az olvasók előtt – aminek így a kritikai és az irodalomtörténeti státusza is más, mint a fordításé. Más egy magyar Catullust bírálni és azt, mondjuk, a Catullus-fordítások történetében elhelyezni, a formai sikerültséget, a filológiai hűséget vagy stílust érintő megoldásokat mérlegelni, mint a szöveget egy ma született magyar versként olvasni és megítélni, vagy a kortárs líra történésében megragadni.

Csehy esetében tulajdonképpen két, vagy inkább három dologról beszélünk tehát: egyrészt a szókimondó, az eredetihez a korábbiaknál hűségesebb fordításokról (itt kötetek soráról van szó, mint láttuk, több száz latinból és görögből fordított versről), ezeknek a fordításoknak a saját névre vételéről és párhuzamos publikálásáról (a sorrend, mármint az, hogy fordításként vagy saját versként jelenik-e meg előbb a szöveg, véletlenszerűen változik), és az átírásokról, átköltésekről, szándékos félreértésekről és félrefordításokról  – ahogy ő maga nevezi saját eljárását például második kötetének Catullusi című verse alcímében. Ráadásul ezek az elvárások a saját kötetekben keverednek, egyszerű olvasóként nem is eldönthető, épp milyen típusú szöveget olvasunk – ehhez némi háttérismeret vagy egy kis utánajárás kell. Ebben hasonlít például Kovács András Ferenc azon munkáihoz ez a szövegegyüttes, melyekben Calvus neve alatt Kovács a catullusi életmű mintájára, az abból fennmaradthoz hasonló terjedelmű, körülbelül 120 versből álló, az antik erotikát is felidéző sorozatot hozott létre. Hasonló történt Kovács írói műhelyében Kavafisszal is, akitől a Hazatérés Hellaszból (2006)8 című, Kavafisz-átiratok alcímű kötetében közölt hetven szabad, sokan szerint9 az eredeti céljaival épp szembemenően kiszínezett fordítást és hetven kvázi-fordítást, melyekben nem létező Kavafisz-versek magyar verzióját írta meg, eljátszva azzal, hogy a versek a KAF betűszóra utaló, csak most előkerült, az alexandriai költő eltitkolt, elveszett írásait tartalmazó Két Athéni Füzetből valók. Ilyen kötet azonban nincs – de, gondolom, még a Kavafisz-életműben naprakész olvasók is ellenőrizték ezt legalább egy internetes kereséssel. Ily módon a saját és a fordított közti elbizonytalanítás, a szöveghatárok átjárhatóságának lehetősége teremtődik meg itt is. A Csehy- és a Kovács-féle, a szöveg és a szerző–fordító identitását is megrendítő eljárás eredménye az értelmezés felszabadítása, a kortárs magyar irodalomban a „catullusiságot”, vagy a catullusiasságot (vagy épp a kavafisz-ságot) képviselő nyelvi–retorikai eszközök újrafelfedezése, a fordított, átírt és persze az eredeti szövegek közti műfaji, stiláris összjáték megteremtése, a beszédmódok, szerzőkoncepciók és a konkrét, megszülető szövegek ütköztetése.

Elgondolkozhatunk azon is, hogy a fordítói tevékenység maga hogyan generál újabb és újabb szuverén szövegeket, az implikált szerző hogyan mímeli a fordítást (ahelyett, hogy művelné), hogyan nyitja egybe a szövegeket. Ennek a fordítói paradigmának az újdonsága és a hozadéka épp az lenne, hogy elkerülhetővé válik az eredeti és a fordítás viszonyának idealizálása, és hangsúlyozódik, hogy mind a két szövegnek fontos aspektusa az egymástól való függetlenedés, egyik sem lehet a másik prekoncepcionális (az értelmezést megelőző) vagy kizárólagos olvasási horizontja. A szerzőség kérdése pedig azért nem lehet a szöveg „külsődleges” vagy „mellékes” tényezője, mert az adott szerző szerepe, identitása éppen a szövegek (az eredeti és a fordított) között létrejövő viszonyok alapján írható le. Fontos viszont jeleznünk, hogy nem „átköltés”-ről van szó, hiszen ez a terminus a szövegeknek a műfordítástól való radikális elválasztását szolgálta, azokra a szövegekre mondák ezt, negatív felhanggal, amelyek nem feleltek meg az idealizált szövegmegfelelés elvárásának, vagy más szóval a hűség kritériumának. Ez a terminus – Józan Ildikó egy tanulmánya mutat erre rá10 –, a Nyugat első periódusának fordítói gyakorlatában kapott negatív értelmet, ő Devecseri Gábornak a Faludy György Villon-fordításáról írt sorait idézi, és most idézem én is: „Kazinczy és az általa csodált poéták mind »átköltöttek«. De számukra ez költői feladat volt: anyanyelvünket minden gondolat kifejezésre alkalmassá tenni. […] Azonkívül nagyjaink évszázadokon át gazdagították »átköltéseik  kel« a magyar költői nyelvet, s ez éppen az ő áldásos munkásságuk eredményeképpen, minden árnyalat kifejezésére alkalmas. Ma már az »átköltés« nem csak nem szükséges, de súlyos visszaesést jelentene.”

A Csehy-féle versek tehát voltaképp rövidített vagy bővített változatai egy létező vagy lehetséges eredetinek. A 2006-os Hecatelegium12 című kötetét érdemes közelebbről is megnézni. Már az alcím jelzi, hogy az eredetiség és fordítás, illetve a szerepjáték viszonya itt sem teljesen tisztázott: Hecatelegium avagy Ámor diadalmenete tíz könyvben, melyet a híres-nevezetes Pacificus Maximus, korunk porából megéledt Propertusa, Tibullusa, Gallusa, Martialisa és Ovidiusa költött 1429 és 2005 között. Olvasd boldogan! Annyi bizonyos, hogy a Hárman az ágyban című, már említett antológia lapjain olvasható három Pacificus Maximus-vers megtalálható ebben a kötetben is, igaz, kisebb-nagyobb változtatásokkal, új címeken. Az antológiába a Mégsem elég nagy? (eredetileg pedig De mentula) címen futó vers itt a Vacca vádjairól, a költő végül az istenekhez fordul címen olvasható. Az első négy sor a két változatban szinte egyezik, onnantól azonban csak a téma marad hasonló, a két szöveg nyelvileg két irányba tart, azaz már csak egymás alternatívái. Az a vers alapszituációja, hogy egy óriási hímtagot az azzal büszkélkedő szégyenére a partner kicsinek érez. Ebben egyszerre van jelen a humor, az irónia és az enyhe perverzió – a büszkélkedés mindkét verzióban így hangzik: „Épp csak a punciküszöbbre teszem, beleájul azonnal: / ablak a segg meg az öl, s egy lesz a két kicsi rés.” Érdekes, hogy a vers egy részeltének van egy harmadik változata is, amit Csehy első tanulmánykötetének (2002) 90. oldalán latinul és mellette tulajdonképpen prózafordításban olvashatunk: „Épp csak behatoltam az ajtón, máris elájult a lány a fájdalomtól, és az ikerlyukból egyetlen ablak lett.” Janus Pannonius neve sem véletlenül került a saját verseskötet hátlapjára. Csehy alapötlete ugyanis alighanem az, hogy a lélekvándorlás toposzával eljátszva megírja Janus Pannonius lehetséges magyar nyelvű verseit, avagy azokat a verseket, melyek magyar nyelven is megszülethettek volna (már ha lett volna erre alkalmas magyar nyelv) Janus vagy követői tollából. A játékosság és a dolgok néven nevezése, a tökéletes formába öntött szalonképtelen sorok jelentik e költői modell alapját, melyhez egyébként egy életpálya-modell is kapcsolódott.

Eszerint, akárcsak a fellebbezhetetlen tekintélynek számító Vergilius a tévesen neki tulajdonított Priapeát, úgy a költői babérokra törő ifjú is megírhatja a maga obszcén verseit, afféle előkészületként a nagy műre. A másik fontos elv, szorosan ehhez kapcsolódva a verissma lex, azaz a költői lélek tisztaságának és a szöveg malacságainak éles különválasztása. Catullus 16. verse ennek a mintája (Devecseri Gábor fordításában): „Mert a kegyes poéta jó ha / tiszta, ám ne a költeménye! arra / nincs szükség: sava-borsa úgy van éppen, / hogyha csintalan és nem szemérmes, / ám a kéjre fölingerelni képes…” Vagy Ovidiusnál, prózában: „Hidd el, erkölcseim távol állnak verseimtől: az életem tisztességes, a Múzsám játékos.” 11 Devecseri Gábor, Villon „átköltése”, Nyugat, 30 (1937) 11, 368. 12 Csehy Zoltán, Hecatelegium, Pozsony, Kalligram, 2006. 251 Csehy tehát ezt az ókori mintát követi, verseiben a test mind a hét kapuja megnyílik, szagok és színek keverednek, a vágy és a kéj száz formája elevenedik meg, de csakis szigorúan formált disztichonokban szabadulhatnak fel a nyelv titkolt–tiltott rétegei. Csehy szótára pedig kifogyhatatlanul gazdag, fantáziája pedig (avagy fantáziájának irodalmi forrása) döbbenetesen és megejtően piszkos. Egy-egy, ebben a túlságosan is emberi szcénában fontos fogalomra sokszor tucatnyi szinonimát használ, miközben a költőinek tekintett, eufemisztikus kifejezéseket kerüli, a rétegnyelvi, szlenges kifejezéseket viszont szívesen használja. Sehol egy „szeretkezés”, de helyette, például Az illatszer című versben számolatlan szinonimája: „Percenként dúlt meg, lőcsölt, kamatyolt, beakasztott, / megbibizett, etyekölt, toszva tekert, cupizott, / sámfázott, kupakolt, farkalt, zsákolt, odatücskölt, / szörcsölt, pitykézett, partiba vágva pöcsölt, / kettyintett, prütykölt, sublintott, sőt, trüsizett is”. A fordítás és az átírás határvidékére épp az efféle szinonimákkal teli, akár a kortárs szlenget is bevonó, a szöveget az eredetihez képest is feldúsító megoldások vezethetnek el. Ezek mind olyan szavak, melyek hiányoznak a latin–magyar szótárakból, de nyilván nem hiányoztak magából a latin nyelvből. Mindez, még egyszer hangsúlyozom, csupa kerek, hibátlan disztichonba szedve, a nagyobb alkotói öröm, sőt élvezet kedvéért. Merthogy az is egy átörökölt neolatin esztétikai elv, hogy a vers akkor jó, ha az olvasóban nemi izgalmat kelt. Az olvasásnak lehet efféle erotikája is, a szöveg öröme, sőt gyönyöre.

Az olvasás aktusának erotizálása, a szöveg befogadása, avagy a szöveg testének birtoklása már jelzi a vágykeltés metaforikájának lehetséges útját. Másrészt a test is elgondolható ugyanitt szövegként, amikor is az egyes testrészek beszélnek, sőt végtelenül sok mindent árulnak el a test tulajdonosáról. Tehát épp ez, a szöveg öröme válik elérhetővé az újrafelfedezett, de előzetes és a párhuzamos filológiai munkával körbe is kerített, meg is támogatott erotikus költészetből táplálkozó Csehy-versekben, melyek e hagyomány kanonizációjának hiányában mindezzel együtt sem találhatnak valódi kapcsolódási pontokat a magyar nyelvű irodalomban. A költői és a műfordítói szerepet produktívan egybemosó gyakorlat, a klasszikus hangzású vers, a nyelv tabusított rétegeinek felszínre hozása és meghódítása új poétikai javaslatokat tesz. Csehy Zoltán filológiai és költészettechnikai tudása, valamint az az ezeréves hagyomány, amire támaszkodni igyekszik, ugyanakkor komoly kihívást jelent a kortárs költői nyelvek számára. Amikor például a Párhuzamos történetek, sőt előtte már az Egy nő kapcsán a kritika az erotikus nyelv újrafelfedezéséről, sőt megteremtéséről beszél („nagykorúsítás”13), érdemes a Csehy által is fordított előzményekre, vagy épp Csehy Zoltán verseire gondolnunk, melyek ezer szállal kötődnek a világirodalom egy jelentős áramlatához. Megfelelő szavak, szótárak híján, tabukkal szemben valóban nagy nehézségekkel jár a nemiségről, a testről, a szexualitásról beszélni, Csehy munkáinak kérdése viszont éppen az, hogy hogyan lehet az irodalomban ennyire elnyomva, tabusítva a nyelvnek ez az egyébként nagyon is létező, az élőbeszédben gyakran használt, a szinonima-bokrok tanulsága szerint pedig stilárisan is árnyalt, meg-megújuló rétege.

Ezt hozza felszínre, de úgy, hogy saját verseit világirodalmi klasszikusokhoz köti – ami egyfajta védelem is, a tekintély védelme. Pont, ahogy egyik fontos szerzője, Martialis védte magát: hiszen maga Augusztus császár is írt obszcén verseket! Csehy, ahogy tizenötödik századi elődei, a klasszikusokra hivatkozva kerüli el az obszcenitásra vagy a blaszfémiára vonatkozó vádakat, és nevezheti teljes joggal prűdnek az efféle kritikát megfogalmazókat: tessék elolvasni Martialis, Catullus vagy Janus Pannonius erotikus verseit, és máris megérthetik, milyen mély és gazdag ez a persze máig lappangó hagyomány. A beszédmód viszont épp ezért nem is lehet más, mint nyílt és egyenes, az eufemizmusokat és a szépelgést messze elkerülő. Ahol Martialis „szopásról” beszél, ott ő nem ír orális érintkezést, hasi csókot vagy hasonlókat – ahogy a magyar fordítók szinte kivétel nélkül tették. A könyvben bőven vannak „pucér és borotvált” altestek, mellbimbók, van sperma és behatolás, ahogy vannak férfi előtt térdeplő nők és férfiak is. A Homokvihar című kötetének férfiprostituáltjai (pl. Doryphorus) egyfelől az erkölcsi romlottság negatív jelei, másfelől azonban épp a különleges szépség és gyönyör pozitív jelképei, ami persze az erkölcs és a szépség folyamatos változására is utal. Az életművön belüli újdonság pedig éppen az, hogy míg korábban ezt a problémát Csehy csak korunktól térben és időben eltávolítva, az antikvitásba emigrálva mutatta meg, innentől mai díszletek között is megteszi, például a Reptér című hosszúversben, ahol az utas és a „jóképű steward” alkalmi együttlétének néhol kifejezetten mulatságos történetét verseli meg. Ne feledjük, végső soron a nyelvről, a nyelvhasználatról, a nyelvvel való kapcsolatról van itt szó, arról, kimondhatók-e a versben az onnan korában kitiltott szavak. És láthatjuk: igen. Mert ami Babitsnál „Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték”, az Csehynél már „Ketten mentek a szép Phyllishez reggel, hogy megdugják” formában olvasható – és a különbség nyilván nem csak stilisztikai, hanem tartalmi, attitűdbeli is, sőt, úgy érzem, elsősorban az utóbbi. Hiszen nem kérdés, hogy a klasszikusok korábbi megszelídítése, illetve a fordítások túlságosan tudományos, kimért nyelve érdektelenné, sőt, olvashatatlanná teszi az érintett szövegeket, sőt, ahogy Csehy egy helyütt írja is, az akadémikus fordítói gyakorlat legfőbb bűne épp az, hogy a mai, alakuló, most születő költészet elől rejti el a kapcsolódási lehetőségeket, a hagyományt tagadja el. A Csehy-versek és -fordítások viszont épp ezt a kapcsolatot próbálják elevenné tenni, és ezáltal olyan forrást nyitni a kortárs költészet számára, mely nem csupán az időmértéket és más formai szabályokat vesz át az antikvitásból, és nem is mint aranykorra tekint rá, hanem beszédmódot, nyelvet, nézőpontokat kap onnan. Összefoglalva: a fordításokkal és a kvázi-fordításokkal, a meg- és kitalált szerzőkkel és azok verseinek megírásával vagy pszeudo-fordításával egy világirodalmi hagyományhoz próbál csatlakozni, azt próbálja a saját verseiken keresztül a magyar irodalomban is meghonosítani: egy bizonyos, egyébként nagy hatású irányzatot, lírai gondolkodásmódot, versnyelvet. Csehy már az 1998-as első kötetében a saját szerzői nevére vett. Látjuk: a hitelesítés, a vonatkozási mező kijelölése ebben a hagyományban is nagyon fontos: a latin kor szerzői, például Martialis gyakran hivatkozott a császár verseire, a neolatin szerzők Vergiliusra, sőt őt magát igyekezték utánozni, az ő költői pályáját próbálták másolni.

Ebben a pajzán versek a tanulóéveket jelentették, tehát az út elejét, ami majd, jó esetben a nagy eposzhoz vezet el. Csehy költészete is értelmezhető e minta szerint, azzal a fordítás és a saját vers határa eleinte legalábbis, elmosódott, de később, a 2010-es évektől kezdődően ez a határ sokkal élesebbé vált, a saját versesköteteiben közölt szövegeknek nem volt közvetlen, fordítható előzménye. Nála külön érdekes, hogy irodalomtörténészként milyen alaposan előkészíti a versei helyét – több kötetben mondja el, milyen óriási hagyománya van ennek a típusú költészetnek, de azt is, melyik korban hogyan próbálták a perifériára sorolni, eltitkolni, vagy egyenesen eltüntetni. Csehy Zoltán kutatóként, filológusként, tanárként és fordítóként nagyon sokat tett és tesz azért, hogy saját erotikus verseit megóvja az öncélú pornográfia vádjától, azaz hogy minél többekben tudatosítsa, hogy a legyűrhetetlennek látszó prüdéria évezredes költői hagyományt zár el az irodalmi nyilvánosságtól. Mert aligha kérdéses, hogy az erotikus, és azon belül a homoerotikus költészet még ma is az irodalom peremvidékének számít, ahogy az irodalomtörténet is csak lopva veszi tudomásul e költészet sokféleségét, ókori és humanista gyökereiről, azaz sokak számára még mindig szalonképtelen, vagy épp rejtegetni való dolognak látszik.16 Vannak, akik egyszerűen etikai okokból utasítják el az efféle irodalmat.