Új kötet Veszprém háború utáni építészetéről

Megjelent a „Napról napra újszerűbbet és nagyobbat” Veszprém építészete 1945 és 1989 között című tanulmány, a Váczi Márk által szerkesztett Műhelytanulmányok a műemléki topográfiához c. sorozat 8. köteteként, a székesfehérvári Enigma 2001 Kiadó gondozásában. A tanulmány szerzője Kovács Dániel művészettörténész, aki az MMA alkotói ösztöndíjasaként Csaba László és Cs. Juhász Sára építészek életművét kutatja. 

A most megjelent tanulmány az Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfia Támogatására megbízásából készült 2014-2015-ben. A kötet részletesen foglalkozik a déli városnegyed és a Cserháton kialakuló új belváros történetével, a Nagy Toronylázzal, aminek a sokat szidott Húszemeletest is köszönheti a város, a tömeges lakásépítéssel, valamint a nyolcvanas évek irányváltásával. A tanulmány végén szereplő sajtóidézetek és képek jó képet adnak a korszakról.

„Szigorúan szólva Veszprém egy olyan urbanisztikai-építészeti tettel vonult be a történelemkönyvekbe és a köztudatba a 20. század második felében, amely nem is létezik. Legalább annyira, mint a Vár híres sziluettje vagy a kecsesen ívelő Viadukt, a Húszemeletes, építőinek vágyát beteljesítve, magyar polgárok százezrei számára a város jelképe – dacára a nevébe rejtett kontradikciónak, hiszen soha nem nyúlt 19 emeletnél magasabbra. Ez a fantáziatorony, Veszprém hatvanas években vizionált jövőjének szimbóluma egy olyan modern negyed közepén magasodik, amely a város teljes újjáformálására tartott számot, de sosem készült el. Veszprém új belvárosa nem egyszerű épületegyüttes vagy urbanisztikai akció: a modernitás eszméjének mindenhatóságába vetett, megingathatatlan hit emlékműve. Nem teljes, sokat vitatott, és mi tagadás, megkoptatta az idő, de gondolatiságában egy letűnt kor egyedi és utánozhatatlan emléke.

Az 1945-1989 közötti helyi építészet vizsgálatába kezdve az új városközpont magabiztos arroganciával tolakszik érdeklődésünk homlokterébe. Egy-két kivételes példát leszámítva Veszprémben ez az egyetlen olyan beruházás, amely a maga korában országos figyelemre tartott számot – amelyet aztán nem, vagy legalábbis nem úgy kapott meg, ahogyan megérdemelte volna. Sorsa épp ebben osztozik számos kiváló helyi épülettel, egy dologban azonban eltér. Az új városközpont nem csupán építészeti vagy urbanisztikai, de tagadhatatlanul politikai tett is, a Kádár-rendszer önreprezentációjának kiemelt beruházása – a rendszert pedig ebben a helyzetben a Húszemeletessel kapcsolatban számos legendára okot adó pártfunkcionárius, Pap János jelképezi. Ez számos következménnyel jár, többek között azzal, hogy az új városközpont pusztán építészeti értelmezése lehetetlenné válik – mint a kor számos más, (akarva-akaratlanul) a pártállam azonosságtudatának kifejezését szolgáló alkotásának esetében, Bernáth Aurél Munkásállam című freskójától Szabó István Mephistójáig. 

Ez azonban még nem magyarázza, hogy az új belváros fogadtatástörténete miért ennyire fordulatos – azaz a nagy lendületű indulás és több mint tíz évnyi építkezés után miért bicsaklott meg, vált torzóvá, az építészeti szakmának érdektelenné, a közízlés számára pedig elfogadhatatlanná. Ennek okai jóval összetettebbek, de elsősorban a hazai építészeti közízlés és gyakorlat megváltozását kell említenünk az ún. „hosszú hatvanas éveket” követően, amihez többek közt a sematikus házgyári lakóépületek elterjedése, valamint az örökségvédelemben jelentkező lépték- és értékváltás vezetett. Illetve, hogy egy nemzetközi léptékben is értelmezhető fogalmat is említsünk: a modern válságára adott reakcióként megjelenő posztmodern. Röviden szólva: mire felépült, a veszprémi belváros egyszer s mindenkorra kiment a divatból. Ebben a történelmi csuklópontban áll a Húszemeletes, amelyről 1975-ös átadását követően a korábbi lakóépületekről ódákat zengő szakmai sajtó mélyen hallgatott, a közéleti diskurzusba pedig voltaképp csak negatív kontextusban került be. Mindez tökéletesen ellene mond a korábban megfogalmazott szerepnek: a Húszemeletes, ahelyett, hogy „a kor, a gazdaságosság és a városközpont centrumának” szimbólumává vált volna, ahogyan a tervező Márton Imre a fenti riportra küldött válaszában megfogalmazta,  egy válságát élő alkotói krédó és egy hanyatló politikai rendszer jelképévé vált. Csak látszólag könnyű magyarázatot találni arra, miért épp ez az épület jelentette a fordulópontot, hiszen a nyilvánvaló okok (a műemléki jelentőségű Belváros közelsége, az épület grandiózus méretei, a hosszan elhúzódó, a köztudatban a hazai építőipar gyatra mivoltával asszociált építési munkák) nem helyi jellegűek: az országban számos helyen épültek hasonló toronyházak ekkoriban. A jelenség és az okok tisztázását is megkísérli ez a tanulmány, az azonban nyilvánvaló, hogy a Húszemeletes az építészet társadalomformáló erejébe vetett hit megbicsaklása mellett a kádári jóléti állam hazugságának lelepleződését is jelentette. Ha komolyan vesszük Charles Jencks közhellyé kopott megállapítását, akkor a Húszemeletes a magyar Pruitt–Igoe.  Csak épp ma is áll.”

(Részlet a tanulmányból)