Bemutatkozás

Részegh Botond képeinek van egy ritka és megdöbbentő vonása. Az a vonzerejük (talán egy varázsló éri ezt el, talán más, nem tudom), hogy hallani is késztetik a szemet, nemcsak látni. Minél figyelmesebben nézi az ember ezeket az időn és világon kívüli körvonalakat, minél inkább elmerül az őket körülszálló párában, annál inkább hall valamiféle suttogást, beszédet, és végül egy kiáltást. Ez a kiáltás az emberekhez szól, minden emberhez, és megközelítő tolmácsolásomban így hangzik: vessetek véget a zsibvásárnak! Hántsátok le a dolgok héját! Keressétek meg elveszett lelketeket! Filip Florian író

A háború anatómiája

Régóta érdekelt, foglalkoztat a háború és annak mechanizmusai. Megérteni, hogy miként működünk mi emberek, miként vezényelnek minket bele helyzetekbe. Átértékelni a háborút. Igen közel van hozzánk időben a második világháború mégis nekem csak az olvasmányaimból, valamint nagyapám történeteiből rajzolódik ki. Ismerem a német művészek háborús képeit (Arnold Gros, Kate Kollwitz, Otto Dix, stb.) nagyon erős hatással voltak rám, de valahogy mindig túl illusztratívnak tűntek. 2015-ben láttam egy nagy Alberto Burri kiállítást a New York-i Guggenheim múzeumban. Teljesen lenyűgözött az a fajta nonfiguratív háborúábrázolás, amelyet Burrinál láttam. Azóta foglalkoztat a kérdés, hogy én – aki inkább figuratív beállítottságú vagyok – miként ábrázolnám a háborút. A munkák középpontjában az embertömeg és az egyén van. Mindkét dolog nagyon érdekel. Az első: miként mozog és gondolkodik a tömeg, az az emberi massza, amelyet a harcba ölni – vagy talán halálba – küldenek, miként mozognak, gondolkodnak helyettük náluk hatalmasabb erők. Második: az egyén, aki szemtől szemben megéli az ölés vagy a saját halála pillanatát. Győztes és áldozat.