A feszültségkeltés zenei és képi eszközei

A nemzetközi irodalomban kezd kialakulni a hagyománya olyan dolgozatoknak, amelyek operával és filmmel, mint a történelem két nagy audiovizuális, narratív művészeti ágával közösen foglalkoznak.  Ezekben az írásokban többnyire két kiindulási pont jellemző. Az első onnan közelíti meg a témát, hogy az opera milyen nagy szerepet tölt be a filmtörténetben a mozi születése óta, hiszen már a némafilmek sokszor az operairodalom ismert történeteit dolgozták fel és vetítésük alatt a zenekar gyakran operarészleteket játszott.

A másik megközelítés azt helyezi előtérbe, hogy az utóbbi évtizedekben milyen hatással volt a film az operajátszásra: hogyan befolyásolta az előadásokat az egyre inkább mozis minőségű közvetítések megjelenése és hogyan keletkeztek olyan operák, amelyek elválaszthatatlanok egy-egy filmtől (mint például Philip Glass „La Belle et la Bête” című műve, amely Jean Cocteau azonos című filmjéhez kapcsolódik).

Azok a munkák, amelyek megkísérlik egyes operai és filmes alkotások összehasonlítását – megfelelő szempontrendszer hiányában – tetszőlegesen használnak zene- vagy filmelméleti fogalmakat, amelyeket megpróbálnak mindkét műre alkalmazni. Viszont a dolgozatok többsége kizárólagosan vagy az operafilmek műfajával, vagy filmekben megjelenő operai részletekkel foglalkozik.

Azt gondolom, hogy a két művészeti ág kapcsolódási pontjai valóban léteznek, mindazonáltal a fent összefoglalt témák ezeknek csak a felszínét érintik. A két terület közös gyökerei ennél mélyebben találhatóak: a drámában. Dráma alatt nem egy irodalmi műnemet értek, hanem a történetmesélés egy módját, amelyben az emberi jellem mélységeit igyekszünk megismerni szereplőink cselekedetein keresztül, a cselekvésre pedig konfliktusok által kényszerítjük őket.

Ezért a dramaturgia szolgáltathatja a leghatásosabb eszközöket annak a bemutatására, hogy a két művészeti ág gondolkodásmódja valójában hasonló.

Mindennek a kidolgozása az ösztöndíjas pályamunkám célkitűzése, és két nagyobb részre bontva végzem el. Az eddigi munka során elkészült az első rész, amely egy elméleti hátteret biztosít a második számára, amelyben azt bizonyos művek elemzésére alkalmazom. Az elméleti rész elsősorban a drámai szerkezeten belüli feszültségkeltési és -oldási pontokat vizsgálja, ehhez pedig összehasonlítja és összegzi a meghatározó drámaelméleteket Arisztotelésztől Freytagon át napjaink forgatókönyvírói szakirodalmáig. Igyekszik egy átfogó képet adni, hogy mi az a gondolatmenet, ami a dráma mozgatórugója, és ebből hogyan következik egy olyan történetmesélési struktúra, amely az elmúlt évezredek során részleteiben egyre kifinomultabbá vált, de lényegileg változatlan maradt.

A feszültségkeltés nevezetes pontjainak a tisztázása után pedig a zenedramaturgia és vizuális dramaturgia feszültségkeltő eszközeinek áttekintése következett. Ez egyrészt szolgáltat egy közös alapot különböző művészeti ágak alkotásainak összehasonlító elemzéséhez, másrészt elkerülhetetlenül ad egy történeti áttekintést is, hiszen az ember zenei és képi feszültségérzékelése változott az évszázadok alatt.

Mindezek után következik az ösztöndíjas munkám második része, a magyar operairodalom meghatározott műveinek elemzése az eddig felvázolt szempontok alapján.