A magyar irodalmi holokausztemlékezet születése (Kertész Imre és Keszi Imre)

A magyar holokausztirodalom művei közül a leggyakrabban Keszi Imre Elysium (1958) című regényét szokás összehasonlítani a Sorstalansággal. A gyermeki nézőpont alkalmazása, a pátoszmentes elbeszélői modalitás, a jólneveltségnek megfelelő érzelmi reakciók és az irodalmi olvasmányélményeken alapuló eseményértelmezés valóban közös vonása mindkét műnek, miközben alapvető szemléletbeli különbség, hogy Keszi a szocialista humanizmus, míg Kertész az egzisztenciafilozófia felől ábrázolta a holokausztot. Az Elysium recepcióját áttekintő írásomban azt vizsgálom, hogy miként kanonizálta a magyar kritikaírás Keszi könyvét a „holokauszt első hazai regényeként” mint a dokumentumértékű visszaemlékezéseket meghaladó első szépirodalmi színvonalú alkotást. Az epikai múltfeldolgozáson belül az 1975-ös év jelentett fordulópontot, miután a Sorstalanság, Gyertyán Ervin Szemüveg a porban, Bárdos Pál Az első évtized, Moldova György Szent Imre induló és a Hajtűkanyar című regénye is ekkor jelent meg. Ezzel egyidőben vette kezdetét a holokauszt tárgyú prózairodalom összegző igényű kritikai értékelése; elsőként Ivan Sanders, Zsadányi Oszkár és Földes Anna készített róla érdemi számvetést. A magyar irodalmi holokausztemlékezet tehát a Sorstalanság kiadásának évében jött létre, s ennek részeként mint a holokausztmúlt első jelentős regényét az Elysiumot tartották számon. Földes Anna az „első, irodalmi rangú számadásnak” nevezte, míg Zsadányi  Vercors és Semprun műveivel egyenrangú, legjobb magyar „deportációs regénynek” tartotta. A Sorstalanság recepciójában ma is jelen vannak olyan vélemények, hogy a két regény hasonlósága alapján joggal feltételezhető, miszerint Kertész nem csupán ismerte Keszi művét a Sorstalanság írásakor, hanem szándékosan hallgatott róla, elejét véve a regények közti összehasonlításnak.