A pantomim, a sinus hullám, és a tiszavirág

Köllő Miklóssal találkozni nem könnyebb, mint fölvirágoztatni a pantomim műfaját Magyarországon, ám február elején nagy örömömre ismét beszélgethettünk. A régóta tervezett diskurzus célja ezúttal az volt, hogy az elmúlt két évben fölkutatott, pályájával kapcsolatos rendkívüli mennyiségű sajtóanyag ellentmondásait tisztázzuk, az újságírói fantázia sok esetben valóságtól elrugaszkodott gizgazait kigyomláljuk.

Nagyszerű és eredményes beszélgetés volt, annak ellenére, hogy Köllő kifejezetten nem akart az oldalakon keresztül sorolt kérdéseimre választ adni. „Nem szabad ennyi információt felhalmozni Veronika, belefullad!” – figyelmeztetett. Ám én ezért kezdtem e kutatómunkába, hogy megőrizzem mindazt, amit még lehet a magyar pantomimművészet virágkoráról, s ehhez mindenképp hozzá tartozik, mondtam, hogy lássuk, mi helytálló, s mi nem az a fellelhető források adataiból. Mosolygott, s kompromisszumot kötöttünk: azokról a pontokról beszélgettünk, amelyeket ő is lényegesnek tartott, vagy meggyőzhető volt arról, hogy fontosak. Tisztázódtak félreértések, pontatlanságok; helyére került sok eddig időtlenül kallódó információ; törlődtek meg nem történt események az életrajzi vázlatból. Az adatrendezésen túl pedig el-elgondolkodtunk átfogóbb kérdéseken: a pantomimszínházi eszközhasználaton; a választott tematikákon; a csehovi nyugtalanságon, amely űzi, hajtja az embert, hogy alkosson, éjszakákon át színpadot építsen és próbáljon; a műfaj ritmikus fel- és eltűnésén.

„A pantomim egyfajta sinus hullám módján jelenik meg a színházi kultúrában itthon és világviszonylatban egyaránt. Egyszer csak eltűnik, meghal, legalábbis tetszhalott, aztán valamitől föllendül, nagy népszerűséget kap, de az is egy tiszavirág életű dolog, így megint eltűnik. Ez részben a társadalom ízlésvilágából, életérzéséből fakad, részben a pantomim adta lehetőségek és hiányok miatt. Ez a kedves, bájos műfaj egy határig el tud menni a kifejezésben, a gondolatébresztésben, de ilyen drámai, nyomasztó, depresszív világban a műfaj naivitása érdektelenségbe hull.” – magyarázta.

Azt hiszem, az utolsó pontban nem értünk egyet. Nem gondolom – különösen, ha a Köllő féle stílust idézem magam elé –, hogy a pantomim feltétlenül naiv műfaj. S azt sem, hogy a ma embere számára érdektelen, amennyiben XXI. századi formában, s neki szól. Sőt, kifejezetten úgy látom, nagy szükség volna erre a művészeti ágra ebben a valóban „drámai, nyomasztó, depresszív” és túlontúl verbális világban, méghozzá sokszínű jelenléttel.

Bízom benne, hogy a sinus hullám hamarosan újra felfelé ível, hogy lesz, aki mai pantomimmel szólítja meg majd a nézőket; s hogy az egykori nagyok kutatására, munkásságuk megőrzésére fordított időszak után magam is tudok majd ismét tenni azért, hogy e nonverbális művészet újra színház, szórakozás, gondolat, önismeret, kapcsolatépítés és pedagógia lehessen Magyarországon.