A Rend című kiállításról bővebben

A tárlat célja az volt, hogy azokat a képeimet mutassam be melyek modellek felhasználásával készültek, ezeket direkt a képeimhez készítettem. Ezzel a technikával építettem tájképeket (Hét Hegy, Objektum, Rend című) és mese sorozatokat (Tiszta Forma, Pilinszky János Mese illusztrációkat)

A képsorok készítése a kilencvenes évek végén kezdődött mely máig is tart, ebben a legutolsó a Rend című sorozatom amit a nyár közepén fejeztem be. A galéria terében a képekhez általam készített makettok is bemutatásra kerültek, így vált teljessé az összefoglaló.

Kovács Melinda Rend című kiállítása

Hogyan viszonyulhatunk azokhoz a képi szélsőségekhez, amelyek Kovács Melinda fotóit jellemzik, és a tárgyakkal zsúfolt képterektől egészen a szellős, szinte kiüresített, vagy csak egy-egy tárgyat lebegtető képterekig terjednek? Széles horizontot kell áttekintenie a befogadásnak, hiszen tematikailag is változatos ez a kiállítás, amely az alkotó tudatos szerkesztésében-rendezésében jelenik meg, pontosan jelölve témáit Rend, Egyszólamú, A béke szinonimái, Pilinszky-mesék, Tiszta forma, Hét hegy címekkel.

Képi megfogalmazásai olyan beállításokon alapulnak, amelyek többszörös áttételeket alkalmaznak: a teremtett világ tárgyaiból választ ki részleteket, töredékeket, darabokat, és állít össze egy-egy új mikrovilágot, és azokat fotózza le. Ezek nemcsak konkrét tárgyak, de élőlények: madarak, halak tetemei vagy annak darabjai, csonkjai, de lehetnek az általa pl. gipszből megformált gyümölcsök plasztikai megfogalmazásai is, de lehetnek talált tárgyak (mint pl. régi jelvények). Fényképezési technikájában olyan effektusokat használ, amelyek festményszerűvé teszik a létrejövő képet: ilyen módon képi alakításai, megformálásai – többek között – a natura morta eszköztárát alkalmazzák, annak is barokk hagyományaira tekintenek vissza, illetve teszik át XXI. századi lehetőségei közé. Van ezeknek a fotóknak egy döbbenetes csendességük, amikor a néző szeme felfedezi egy alvó játék baba, egy halott madár és egy fehér egér összképét egy csendes szobasarokban, vagy egy elvarázsolt kastély csirkelábakból felépített mását, egy fényképezőgéphez rögzített madarat; vagy egy asztalról majdnem a lecsúszásig leomló szőlőfürt vagy egy gyümölcsről készült plasztika és egy valódi gyümölcs összetalálkozását egy fotócsendéleten.

Beállításainak egy másik módja, amikor ismert képszerkezetet vagy annak részletét tölti meg más tárggyal vagy tárgyakkal: ilyenek például a Madonna gyermekkel vagy a Jézus szíve téma átalakításai, de egy régi, üdvözletre szánt képeslap árnyékolttá alakítása is. Az idő koordinátáit is bemozdítja mindezzel, utalva arra, hogy a múlt tárgyai, képei még itt vannak a jelenünkben, de már kiégett vagy megfakult, vagy egyenesen eltörlődött korábbi jelentésük. Kovács Melinda fotói mindezzel nemcsak állítanak, hanem kérdeznek is: fenntartható-e, megtartható-e ez a múlt? Érdemes-e megtartani? Hol vannak az emlékezés határai? Kik azok, akik őrzik mindezt?

Ezek a miatt is lényeges kérdések, mert Kovács Melinda fotóin nincsenek emberek: sem egész alakosak, sem portrék, csupán egy emberi kéz jelenik meg egy madár mellett, vagy egy testrész-kivágat ismert szakrális kép idézeteként vagy utalásaként. Tehát lenyomatok vannak, egy ember által alkotott világ nyomai, de alkotójukat, létrehozójukat nem látjuk, mintha elhagyták volna, magukra hagyták volna, amit megteremtettek, és aztán eltűntek. Csak a fotós figyel, választott és talált tárgyakból rekonstruál, fényképezőgépével rögzít.

Mindezzel párhuzamosan egy másik képi megfogalmazást is felfedezhetünk Kovács Melinda fényképein: azt az egyszerűséget, lecsupaszítottságot, amely például a hegyek képi megjelenítését jellemzi; bár ezek a hegyek maguk is plasztikák, kis szobrok, a fotós alkotásai, elrendezései: felhőben lebegő szikla, kő, meteorit fénnyel megvillantott vagy fényben megvillanó hegycsúcsok, három sziklacsúcs találkozása éjszakai fényben.

Mintha a természet és a természetes kívül esne a természeten és az általunk ismert világon. Az épített és bevilágított beállítások az emberi világ lenyomatai vagy jelei, maradványai, töredékei. Vagy annak látszanak. Mert bármennyire is határozottan körvonalazottak Kovács Melinda fotói, mégis csak elbizonytalanítják nézőiket: ez a többszörös közvetettségben felmutatott és indirektségben megnyíló világ nem ad helyet annak, hogy belépjünk a terébe, hanem inkább megfigyelői pozícióinkat erősíti: arra hív, hogy a megfelelő távolságot vagy közelséget találjuk meg, hogy valóban lássuk a képeket és meghökkentően összerendezett tárgyi együtteseiket: hiszen a képbe formált csendéletek eltérő terek különféle tárgyait illesztik össze, így az utalásmezőt az eltérésre – vagy talán nem túlzás azt állítani, hogy – az eltérítésre építik fel. Mindezt persze sajátos fotótechnikai eszközeivel is, ahol a fényeket úgy állítja be, hogy a körvonalak erőteljesek legyenek, a részletek élesen látszódjanak, a beállítások a tárgyilagosra, az objektívre épüljenek.

Elképzelhető, hogy Kovács Melinda fotóin a rend rendezettség és megrendezettség is, és olvashatjuk, értelmezhetjük őket akár egy színházi előadás képeiként, színpadra állításaként (például a Pilinszky-mesék esetén), díszleteiként, kulisszáiként és kulisszatitkaiként is, vagy egy absztrakt fogalom és téma konkrét, szimbólumokkal telített képekre történő alakításaiként is (például A béke szinonimái-sorozat esetén).

Ha Kovács Melinda fotóit – Susan Sontag fényképezésről szóló írásaira is utalva¹ - a metaforák szintjén is szeretnénk jellemezni, akkor megközelítésmódját egyfajta közöttiségben lehetne elhelyezni: a diszkréció és a nagyon konkrét, közeli megmutatás között. Diszkrét, mivel a natura morta eleve kizárja, hogy valaki közvetlen vagy intim terébe betörjön és minden szemérem nélkül fotózza azt, ugyanakkor nagyon konkrétan és közvetlenül közelről mutatja azt a tárgyi világot, amelyet képzelete, fantáziája alapján a való világ tárgyaiból hoz létre, és fényképezőgépével valós képpé, a világ részévé tesz. A közöttiség fogalmát használhatjuk akkor is, amikor John Szarkowski² fotográfiákra alkalmazott felosztására gondolunk: vajon tükröt vagy ablakot mutatnak-e Kovács Melinda fotói? Egyszerre tükröt is, ablakot is: bepillanthatunk világába fotóinak résein át, és kipillanthatunk belőlük távolabbra, hiszen nemcsak reflektálnak ezek a fotók a világdarabokra, hanem reflektálják is a világ darabjait.

Bár Rend Kovács Melinda kiállításának címe, fotói mégis áthúzzák a tér- és időkoordináták szabályait, megmozdítják a teremtés és a természetesség ismerős határait, a tárgyakat létnek kitett sérülékenységükben, kiszolgáltatottságukban mutatják meg; mindezzel alkotójuk az ember teremtményi erősségét és esendőségét egyaránt képekbe formálja, alakítja. Kihívó képi beállításai fotóinak nézőit mintha saját magukon és saját határaikon túlra hívnák el kibillentve a közömbösségből és a semlegességből egy újra átgondolt és mindig újragondolandó rend(fogalom) felé.

Máthé Andrea

Dzsámi Galéria, Esztergom, 2019. június 21.