A reneszánsz kori olasz orgonaregisztráció gyakorlata az Il Transilvano orgonaiskola alapján, és annak összehasonlítása két kortárs leírással

Az orgona előadási gyakorlatának szempontjából a regiszterek kiválasztása művészi jelentőséggel bír, ugyanis az orgona megszólalását, hangszínét a különböző sípsorok összekapcsolása, vagyis a regisztráció határozza meg.

Itáliában, a reneszánsz orgonák egységes modell szerint épültek, csupán méreteikben különböztek, ennek köszönhetően több olyan korabeli leírás is fennmaradt, amely bármely orgonán alkalmazható regisztrációkat közöl.

Az egyik legfontosabb metódust, Girolamo Diruta 1609-ben megjelenő Il Transilvano második kötetében találjuk. A szerzetes egyedülálló módon, regiszter kombinációit a tizenkét egyházi hangnemre alkalmazza, minden móduszhoz különféle lehetséges hangszínt rendelve. Ez a módszer egyben rávilágít arra is, hogy a kor előadói gyakorlatában a modalitás alapvetően határozza meg a mű karakterét, tempóját, sőt hatással van a díszítésekre és a diminúciókra is.

A negyedik módusz siralmas és fájdalmasan bús hangzású. A Principál tremolóval ezt a hatást kelti, vagy valamely fuvola regiszter egyedül az eredeti tonalitásában, jól megválasztott dallamvezetéssel játszva. Ez, és a második módusz majdhogynem megegyező jellegűek. A [szentmise alatt] mi urunk Jézus Krisztus testének és vérének az átváltoztatásakor szükségeltetik e két tonalitásban játszani, amely a passió kemény és keserű gyötrelmeit festi meg hangokkal.

Ebben a fejezetben, Diruta leírása összehasonlításra kerül Costanzo Antegnati, lombardiai, és Vincenzo Colombi, velencei orgonaépítő metódusaival, ezek magyar fordításban lesznek olvashatóak.