A színház egy nagyon furcsa méreg

Sok az újdonság a Szabadka Népszínház Magyar Társulatánál. Javában tartanak a Molière-darab nyomán készülő Tartuffe próbái, az előadás bemutatója pedig vélhetően most április 19-én lesz. Emellett a társulat új tagokkal is bővült, sőt a készülő produkciót épp az egyik új tag, Ricz Ármin rendezi. 

Ricz Ármin Péterrévén született, Újvidéken a színművészeti szakon diplomázott, Marosvásárhelyen pedig rendezői szakon. Több előadást rendezett és még többen játszott. Ricz Árminnal ennél fogva több mindenről beszélgettünk, színészetről, rendezésről, színházról, és persze a készülő előadásról is. 

Hogyan esett a választás a Tartuffe-re?

– Az elmúlt időszakban olyan gondolatkörök forogtak bennem, amelyek kapcsolódnak ehhez a darabhoz. Rádöbbentem arra, hogy a világban kevés az igaz, az őszinte dolog, és döntően van jelen a képmutatás. Gondoljunk csak a különböző közösségi oldalakra. Mindenki a legjobb oldalát akarja mutatni a külvilág felé, és ez arra sarkall bennünket, hogy ne nagyon vállaljuk fel a gyengeségeinket, mert azok kiszolgáltatottá tesznek. Már nem is az a kérdés, hogy tudunk-e tenni ez ellen, hanem az, hogy ki csinálja ügyesebben. Az érvényesül jobban, aki jobban tudja magát menedzselni. Ilyesmiken gondolkodtam, amikor darabot kerestem, és így jött képbe a Tartuffe. Molière az emberi léleknek-szívnek a szövetébe tudott látni. 

Mostanság gyakrabban látni Shakespeare-előadásokat, Molière valami miatt alulmaradt. Miért van ez így?

– Én is értetlenül állok ez előtt. A vajdasági színházainkban furcsamód mostohagyerekként van jelen, kevés darabját játsszák, de a Tartuffe bizonyos időközönként előjön. Amikor valaki színházzal, élő művészettel foglalkozik, szinte bárhol a világban, akkor a társadalom ütőerén kell tartania az ujját, és időről időre előkerül a Tartuffe. 

Színész és rendező is vagy. Kettő az egyben. Mindkét szakon diplomáztál. Most épp rendezel, és nem játszol az előadásban. Egyáltalán hogyan éled meg ezt a kettősséget?

– Egy furcsa skizofrén állapotot eredményez. Valakiknek ez cseppet sem gond, szimultán teszik, rendeznek és játszanak, de bennem nincs meg ez az igény. A rendezői munkát már magában komplexnek élem meg. A figyelmet annyi irányba kell megosztani, hogy ha ehhez még jönne a játszás, akkor úgy gondolom valaminek a kárára menne. Ami a színházat illeti, az alkotócsapatban hiszek. A szerepek viszont olykor összemosódnak. Szerintem alapvető emberi tulajdonság, hogy mindig egy picit abba a pozícióba vágyunk, amelyben épp nem vagyunk. A rendezők színészkedni szeretnének, a színészek pedig rendezni. A próbafolyamatok során az előadásokba gyakran a színészek ötletei is beépülnek. Számomra nagyon izgalmas az a momentum, amikor szinte a semmiből előjön egy ötlet, egy vízió, egy kép. Mintha egy antennával fognánk be. Ez nekem mindig egy motiváló tényező. Erőt ad, bizonyítékot arra, hogy a színháznak tényleg csak a képzeletünk tud határt szabni. Ez felemelő érzés. A fantáziával való játék hihetetlen dimenziókat tud megnyitni, még akkori is, amikor a hétköznapi problémákkal és az időkerettel küszködünk. 

Mi vezetett ahhoz, hogy a színészetet válaszd? 

– Ami a színművészeti előtt meghatározó élmény volt a számomra, az A legyek ura című előadás, amit Németh Ervin rendezett a Szép Szó Táborban. Az adta az első belső színházélményt, hogy milyen csapatban létezni, úgy állni a reflektorfényben, a színpadon, hogy közben figyelünk a másikra. Olyan barátságok jöttek létre, amik meghatározták a színházhoz való viszonyomat is. Ez adta meg a löketet, ez mondatta velem azt, hogy érdemes ezzel foglalkozni. A színházzal egyébként nagyon rapszodikus viszonyom van. Annak idején a szegedi Dugonics András Piarista Gimnáziumba jártam, és amikor adtuk le, hogy melyik egyetemet választjuk, a színművészetit szinte az utolsó pillanatban jelöltem meg (egyébként a történelem érdekelt). Egy furcsa belső megmagyarázhatatlan késztetés volt az, ami erre a pályára sodort. A színház egy nagyon furcsa méreg. Ha egyszer megfertőzi az embert, nem szabadul tőle. Olyan zsigeri, szöveti szinten járja át, hogy ha egy idő után nem foglalkozhat vele, egy nagyon furcsa sértettségi állapotba kerül. Csillapíthatatlan vágy gyötri, hogy újra visszatérjen hozzá. 

Mikor kezdett érdekelni a rendezés? 

– Az akadémiai évek alatt gyakran kis csoportokban dolgoztunk, egymás jeleneteit néztük és segítettünk egymásnak. Nagyon jó volt ezt megtapasztalni. Már akkor nagy örömömet leltem abban, hogy kívülről nézzem a jeleneteket, megosszam az ötleteimet, és jó érzéssel töltött el az, amikor beváltak. Úgy gondoltam ez az, ami miatt megéri színházzal foglalkozni. Az a hihetetlen izgalom, amikor jön egy ötlet, ami működik, valamilyen érzetet generál a másikban, és sokszorosát adja vissza. A diplomamunkáját a színész általában maga rendezi. Az én előadásom az Étkezni emberi dolog volt, Parti Nagy Lajos és Cserna-Szabó András darabja alapján. Ez volt az első rendezésem is, amikor megtapasztalhattam a rendezés komplexitását, hogyan befolyásolja a díszlet, a szöveg a játékmódot, hogyan határoz meg a mozgás vagy a zene egy-egy jelenetet, és így tovább. Az előadás eljutott több ország fesztiváljára, Litvániába is, ahova a világ különböző pontjairól érkeztek produkciók. Érdekes volt látni azt, hogy a különböző kultúrák mennyire másként fogják fel a színházat, fogalmazzák meg azokat a kérdéseket, amik őket foglalkoztatják. Ezt követően közreműködtünk az Újvidéki Színház több produkciójában, a mesterképzés után pedig Zalaegerszegre szerződtem, a Zalaegerszegi Bábszínházhoz, ami egy egészen új tapasztalatot hozott. Egy nagyon nyitott közösség volt a zalaegerszegi, a Távol-Keletről is érkeztek mesterek és nagyon különböző formanyelvű előadások jöttek létre. Nekem alapvetően a bábozás is egy teljesen új forma volt, de úgy éreztem felfrissít a változás. Azután több ízben Olaszországban voltam, ahol Antonio Fava csapatával dolgoztam. Oda tényleg mindenhonnan érkeztek és kinyitotta számomra a világot. Ezt követően megkaptam a Magyar Művészeti Akadémia hároméves kutatói ösztöndíját, ami arra vonatkozott, hogy különböző európai commedia dell'arte kurzusokat hasonlítsak össze, és ez a kutatómunka még szeptemberig tart. Eközben pedig a rendezéssel való foglalkozás már csillapíthatatlan vággyá fajult.

Mi miatt döntöttél úgy, hogy Marosvásárhelyen tanulod a rendezést? 

– Újvidéken láttam Bocsárdi László Alice című előadását, ami nagyon meghatározó volt a számomra, és azt hallottam, hogy a következő évben Marosvásárhelyen rendezői osztályt indít mesterszakon. A felvételi több körös volt és elég kemény, oda már eleve egy rendezői koncepciót kellett vinni. Úgy éreztem, hogy már maga a felvételi is sokat ad. Az pedig, hogy fel is vettek, szinte hihetetlen volt a számomra. Közben az egyetem mellett folyamatosan dolgoztam. Marosvásárhelyen A tavasz ébredését rendeztem, Sepsiszentgyörgyön az Ágyban, párnák közt című emlékestet a Petőfi-bicentenárium kapcsán, de dolgoztam Temesváron és itt, Vajdaságban is. Kétszer rendeztem a Tanyaszínházban, a Scapin furfangjait és a Pé'z hova mész? előadásokat, a Szabadkai Gyermekszínházban az Árkon innen, bokron túl produkciót, de dolgoztam Hernyák Györggyel is, a Ludas Matyi-előadáson. 

Kik a példaképeid? 

– Hernyák Györgyöt és Kovács Frigyest említeném, valamint Bocsárdi Lászlót és persze Urbán Andrást, a fiatalabb generációból pedig Pálfi Ervint. Ők mindannyian nagyon tudnak motiválni. A színház valamikor nagy hajszával jár, jönnek a bemutatók egymás után, közben alig játszunk előadásokat. Ez furcsa tudatállapotot eredményez, könnyű kiégni, és ezt megérzi az ember. Könnyű belesüppedni a kényelmi zónába. Olyankor érdemes belegondolni ezeknek az alkotóknak az életútjába, az hihetetlen erőt tud adni, ébresztően hat. Fontos az, hogy az embernek legyenek példaképei.

Hogyan kerültél vissza Szabadkára? 

– Az ember valahogy mindig megpróbál visszaadni valamit a saját, otthoni közegének. Legyen szó bármennyire is kicsi közösségről, vagy színházi életről. Jó innen elszakadni és világot látni, hogy tudjuk hol tartunk másokhoz képest, de végül mégis ott érezzük magunkat otthon, ahonnan elindultunk. Az otthoni problémákat érezzük a sajátunknak, és azok foglalkoztatnak bennünket.

Könnyen rád bukkanhatunk a nézők között is. Érdekelnek a színházi rendezvények, más színházak előadásai? 

– Ez valahol feladatunk. Hogyan várjuk el a nézőktől, hogy kíváncsiak legyenek ránk, ha mi nem vagyunk kíváncsiak egymásra, nem vesszük a fáradtságot, hogy elmenjünk egyik városból a másikba és megnézzük hol tartanak a kollégák. A kölcsönös kíváncsiság intézménytől függetlenül nagyon fontos. Sajnos én sem tudok ott lenni mindenhol, ahol szeretnék. Nem tudok megnézni mindent, ami érdekel, de ez egy olyan fajta hiányérzetet ad, amivel küzdök. És ez a kíváncsiság nem csak a vajdasági színházi életre vonatkozik, hanem arra is, hogy mi zajlik a térségünkben, a Kárpát-medencében, vagy a balkáni színházi életben. Emiatt is nagyon fontosak a színházi fesztiválok.

 https://www.magyarszo.rs/kultura/a.306558/A-szinhaz-egy-nagyon-furcsa-mereg