A theatrum sacrum elemei a Kájoni-Hymnarium nagypénteki paraliturgikus tételeiben

A tanulmány Kájoni János (1629–1687) erdélyi ferences egyházzenész, orgonista, tudós polihisztor 1659 és 1677 között papírra vetett Hymnarium című gyűjteményét vizsgálja. A dolgozat következtetései: a Hymnarium lapjain olvasható öt olyan nagypénteki ének, amelyeknek Kájoni nem tünteti fel latin eredetijét. Kezdősoraik és terjedelmük: a Jaj, nagy kedven tartot szerelmes szülöttem… kezdetű egyszereplős Mária-siralom (12 vsz., Hymnarium, 123–124.); az O, draga szerelmünk, egyetlen őrőmünk… kezdetű, Mária és a contionator (prédikátor, licenciátus) két szerepére osztott planctus (7 vsz., Hymnarium, 177.); a ferences prédikátor által szónokolva énekelt O, nam ez volt amaz szomorusag napia… incipitű (34 vsz., Hymnarium, 251–253.) és a Regi peldazatok immaron be tőltek… kezdetű (22 vsz., Hymnarium, 253–254.) epikus passiós költemények, továbbá a Sirjatok en velem, o, ti magolj egek… kezdetű, Jézust sirató ének (6 vsz., Hymnarium, 167.). E költemények végigéneklik Jézus Krisztus szenvedéstörténetét, elmondják annak legismertebb ószövetségi előképeit és jelentős bennük a fájdalmas Szűz Mária alakja. Strófákra osztott, néhol nótajelzéssel ellátott népénekekről beszélünk, de szereplőkre (Jézus, Mária, Mária Magdolna, narrátor) bontható párbeszédek találhatók bennük. Ezeket az egyes szám első személyben énekelt részeket a narrátor–prédikátor versszakai vagy verssorai kötik össze, akik kemény szavakkal bűnbánat-tartásra intik azokat a hívőket, valójában nézőket, akik egyben az éneklői, színházi szemmel nézve előadói voltak ezeknek a 17. századi költeményeknek. Ezekben a lírai alkotásokban egybeolvad a népének, a misztériumjáték és a prédikáció műfaja. Véleményünk szerint ezen énekek esetében eredendően a zsolozsma egyes tételeiből származó, 14–15. századi hórásénekekre és itáliai laudákra visszavezethető, a 14–15. századi devóciós passiókkal és a 15–17. századi dramatikus prédikációkkal rokonítható, nagypénteki, párbeszédes felépítésű és egyben prédikációs jellegű, saját, csíksomlyói, paraliturgikus szokásról beszélhetünk. Ezt az a földrajzi tényező is alátámasztja, hogy a magyar nyelvterület más részeiről nem kerültek elő ilyen tartalmú és stílusú passiós alkotások, mint Csíkban, ahol a középkor óta folyamatos volt a katolikus vallásgyakorlat. A Kájoni által a Hymnarium lapjain papírra vetett magyar nyelvű nagypénteki énekeknek a szerkezete, epikus és egyben didaktikus tartalma, motívumrendszere, stílusa, frazeológiája, versmértéke és szótagszáma, rímképlete és a bűnbánattartást előmozdító célja egyértelműen a 18. században felvirágzott csíksomlyói passiójáték-előadások konkrét és egyúttal helybeli előzményének tekinthetők. Ezek az alkotások a láncszemek a 14–16. századi, elsősorban itáliai eredetű, Mária anyai kínjaira összpontosító devóciós passiók, a 15–17. századi dramatikus prédikációk és a 18. századi csíksomlyói passiójátékok között. Kájoni énekei közelebb állnak a késő középkori forrásvidékhez (dramatikus prédikáció, devóciós passió), mint az actusokra és scénákra, ritkábban statiókra vagy inductiókra osztott, 70–125 diákszereplős, a templom helyett immár színpadon bemutatott, 50–110 évvel későbbi, a gimnáziumi oktatáshoz és a Mária Társulathoz kötődő társaik. Arra sajnos nincsen adatunk, hogy ezeknek az énekeknek Kájoni János lett volna a szerzője, vagy egy meglévő, jellegzetesen csíksomlyói szokást vetett papírra 1677 előtt? A Hymnarium énekeinek tanúsága szerint mindenesetre Jézus Krisztus szenvedéstörténetének dramatikus bemutatását (vagy legalább párbeszédes, szentsír körüli, minden bizonnyal processziós eléneklését) Csíksomlyó esetében 50–60 esztendővel előbbre tehetjük az első passiójáték szövegének 1721-es dátumánál.