Zorkóczy Zenóbia mintegy 25 éve járja előadásaival az erdélyi, partiumi, magyarországi falvakat, a nyugati diaszpóra közösségeit. Több mint tizenöt különböző tematikájú, elsősorban a gyerekek számára készült egyéni műsora van, de felnőtteknek szóló műsorokkal is turnézott szerte a Kárpát-medencében. Alapítványa a reformkor ünnepelt színésznőjének nevét viseli. – A nagymamám Laborfalvi Benke Lenke volt, és a családban hallottam, hogy rokonságban állt Benke Józseffel, Rózának az édesapjával. Háromszéken, ahol jelenleg is élek, sok a Benke családnevű. Nagy hatással volt rám Ignácz Rózsa könyve, a Róza leányasszony, amelyben Laborfalvi Róza és az édesapja életét dolgozta fel. És amikor gondolkodtam, hogy milyen néven jegyezzem be az alapítványt, akkor elsőként Benke József jutott eszembe, végül Laborfalvi Róza mellett döntöttem. De Benke József fantasztikus munkát végzett színháztörténeti szempontból. Imádta a színházat, hasonlóan Petőfihez, a szülei őt is tiltották, papnak akarták adni, de ő ezt megtagadta, és elment Kótsi Patkó János társulatához Kolozsvárra – mesélte Zorkóczy Zenóbia. Mint mondta, Benke József sem bizonyult túlságosan jó színésznek, éppúgy, mint Petőfi, viszont hét nyelven beszélt. A feljegyzések szerint Bécsig gyalogolt, megszerezte a Burgtheaterben játszott, akkor divatos darabok szövegkönyvét, és azokat lefordította magyarra. Így kezdtek Kolozsváron modern darabokat játszani a Kótsi Patkó-társulatánál – magyarázta az alapítvány vezetője. Benke később vándorszínészként járta az országot, 1811–1815 között pedig ő volt a társulat igazgatója, sikeres előadásokat mutattak be. Ebből az időszakból maradt fenn az első magyar nyelvű színlap. Benke József szegényen és elhagyottan halt meg. A lánya volt Laborfalvi Róza, aki színésznő akart lenni, ám Benke megtagadta a lányát, hogy ne legyen színésznő, mert tudta, hogy ez mivel jár. Mint tudjuk, Laborfalvi Róza mégis színésznő lett, és mivel nem játszhatott a Benke név alatt, ezért felvette a falujának a nevét – mutatott rá az előadóművész.
– A színház státusa sokat változott azóta, és párhuzamot vonva az akkori vándorszínészek és a maiak között, ma már Erdélyben is, aki előadóművész, színészdiplomával rendelkezik, van egy szakmai tudás mögöttük. Petőfi panaszolta is, hogy hitvány színészek, nem művészet, amit csinálnak, ő elégedetlen volt a megvalósításokkal. És bizony előfordult, hogy ha nem tetszett a közönségnek az előadás, ki is utasították a társulatot a városból, volt, hogy emiatt felbomlott. A mai szabadúszók is ki vannak téve ennek, tehát nagyon jó kell legyél abban, amit csinálsz, különben nem tudod ezt tíz-húsz évig művelni, hiszen a közönség nem fogad el olyat, ami nem jó. Például a gyerekközönségnek játszani manapság nagyon kemény dolog, hiszen erős hatások érik őket, és mindenre azt mondják, hogy unalmas. Tehát nagyon magas szinten kell felépíteni egy produkciót, mivel ha önálló előadóművészként több helyen tévedsz, nem fogadnak vissza. A vándorszínészeknél óriási a felelősség.
Rámutatott, a korabeli vándorszínészek helyzete, megélhetése is bizonytalan volt, mert nem volt egy struktúra, mint egy kőszínháznál. – Ugyanígy ma sincs a vándorszínészeknek egy struktúrájuk. Ha valaki nekifog ennek ma, tudatában kell legyen, hogy nincsen jövőkép, a jövőképet ő alakítja naponta, nincs egy megbízható kapaszkodó. Akkor sem volt, de ez egy ifjúnak teljesen megfelelt, kalandnak tekintették, a legtöbben nem támasztottak szigorú szakmai elvárásokat magukkal szemben, ugyanakkor ők társulatban voltak, csapatban könnyebb elviselni a megpróbáltatásokat. Nálunk a professzionalizmus és az van szem előtt, hogy a maximumot adjuk bele. Egyedül vagyunk, egyedül kell megbirkózzunk az elromlott autóval, azzal, hogy az iskolaigazgató elfelejti, hogy előadás van vagy hogy a helyszínen derül ki, hogy a gyerekek nyolcvan százaléka megbetegedett. Ez a kockázat a mai napig megvan. Mert annak ellenére, hogy a színházművészet elfogadottá vált mint művészet, a többnyire a vidéket szolgáló hivatásos előadóművészek számára a mai napig nincs egy kulturális infrastruktúra. Semmilyen szempontból, mondhatni a senki földjén vagyunk, senki nem gondoskodik rólunk – magyarázta Zorkóczy Zenóbia.
A szakmai útjával kapcsolatban elmondta: még diákként diákszínjátszó csoportba járt, statisztált is a sepsiszentgyörgyi színházban, majd 1989 után a gyergyószentmiklósi Figura stúdióban kezdett játszani. Közben beiratkozott egy budapesti beszédképző iskolába, majd 22 éves korában a kolozsvári színművészeti egyetem hallgatója lett, később a temesvári színház társulatának tagja. – Budapesten megtapasztaltam, hogy vannak magánszínházak, többféle kiugrási lehetőség van. Ugyanakkor rettegtem egy kicsit attól, hogy itt, Erdélyben a magyar nyelvű kőszínházak megszűnnek, mivel bomlott fel a régi rendszer, és gondoltam, hogy nem kapnak támogatást a magyar színházak. Ennek ellenére szépen túlélték. És akkor gondoltam, hogy álljak több lábon, így létrehoztam a Laborfalvi Róza Alapítványt. Az elején senki sem tudta, akik ilyen önálló életmódot választottak, hogy hogyan is érdemes csinálni ezt a műfajt, mert nem volt recept. Senki nem tudta, hogy ez hogyan működik. Amikor mondtam román kollégáknak, hogy alapítványt hozok létre, hogy azon keresztül próbálok színházat csinálni, mindenki csodálkozott. Nagyon furcsa világ volt, nem értette senki, hogy ha én kőszínházban voltam, miért bolondultam meg, hogy egyedül akarok kószálni. Azért akartam, mert akkoriban a kőszínházak nem jártak vidékre, és gondoltam, hogy viszek oda színházat, egyúttal kaland is, a vidéket is megismerem. És amikor láttam a gyerekek lelkesülését az előadások alatt, olyan lángot, annyi erőt, akaratot kaptam, hogy egyedül képes voltam évente száz-kétszáz előadást csinálni. De úgy, hogy mellette szerveztem, vezettem autót, díszletet cipeltem, fiatal voltam, bírtam. Ez egy más műfaj, ebben tényleg szabadság van. Aki egyszer ezt megkóstolta, nehezen tud visszalépni egy kőszínházi keretbe, bár lehet, hogy biztonságosabb.
A turnéknak azonban végett vetett a világjárvány, a szabadúszó előadóművészeknek, vándorszínészeknek nem volt lehetőségük iskolákat, közösségeket felkeresni. Zenóbia ekkor kezdett el írással foglalkozni, tárcákat, kulturális témájú cikkeket közölt különböző lapokban, és fontosnak tartotta, hogy interjúkban megszólítsa pályatársait, az erdélyi szabadúszó színészeket. – Amíg sok előadásom volt, nem volt időm mással foglalkozni, minthogy összeállítsam, megtanuljam a szöveget, megrendezzem, szervezzek, játsszak, utazzak. De jött a pandémia, és teljesen eltiltottak a színháztól. És mivel én egy nyugtalan természetű ember vagyok, írni kezdtem. Már régóta a begyemben volt az, hogy velünk, szabadúszókkal senki sem foglalkozik. Nem nézik a hasznosságát, hogy mi, körülbelül tízen legalább húsz évet töltöttünk ilyen módon az erdélyi terepen, a szórványban, kis vidéki kultúrházakban, iskolákban. Elismerés nélkül, háttér és alapfizetés nélkül műveltük ezt a műfajt húsz-harminc éven keresztül. És senki nem foglalkozott velünk, rólunk nincs színháztörténet. Innen jött az ötlet, hogy, ha mostohán is bántak velünk, akkor én megírom, hogy voltunk, vagyunk – emelte ki Zorkóczy Zenóbia, aki jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként azt kutatja és ír könyvet belőle, hogy az elmúlt harminc évben hogyan boldogultak az erdélyi szabadúszó színészek, miket valósítottak meg. A vándorszínész kollégáival mélyinterjúkat készített, és mint fogalmazott, ennek nyomán jobban látja a közös pontokat, nehézségeket, szépségeket.
– Megerősít abban, hogy ami történt, az nem csak velem történt, hanem mással is. Hogy volt egy ilyen szelete a színháztörténetnek az elmúlt harminc évben Erdélyben, amivel senki nem foglalkozott, pedig ez egyfajta közszolgálat is. Sajnos, egy év kiesés után kicsit holtpontra kerültünk. Úgy látszik, ez a műfaj talán kihalóban van. Egy-két kolléga tudja folytatni, azok, akiknek van kőszínházi hátterük, fizetésük. Az általam ismert, megkeresett, megkérdezett szabadúszó színészek zöme szakmát váltott. Van, aki ír, de olyan is van, aki kénytelen volt elmenni gyárba dolgozni. És mindezt nem lehet könnyen visszaépíteni. Persze, még megvan a tudásunk.
Hozzátette, mindegyik kollégáját látta, ahogy szakmailag emelkedik az évek során. Látta, ahogy megszületett egy műfaj. Megtapasztalta, hogy hogyan lehet közvetlenül, érdekesen irodalmi anyagot tálalni gyerekeknek. És nemcsak interjúkat készített az elmúlt egy évben, hanem az NKA támogatásával az éppen erről a témáról szóló könyve megjelenés előtt áll. – Ez egy óriási szellemi teljesítmény, ahogy kitaláltuk ezt a műfajt Erdélyben, mert mindenki kicsit másképp csinálja. És utána lehet számolni, hogy külön-külön évi száz-kétszáz előadással mekkora előadásszám jön ki. És ez a sok ezer gyerek, generációk tőlünk tanulták a színházat. De azt is, hogy hogyan kell viselkedni egy előadáson, egyfajta tudatosságot, egyfajta rendet tanítottunk nekik. Láttam, ahogy előadás után a gyerekek a gesztusaimat, a játékaimat játsszák. Megismertek rengeteg irodalmi anyagot, hiszen a legtöbben irodalmi anyagból dolgozunk. Rendszeresen visszajártunk oda, ahová a kőszínházak nem jártak. A Covid ezt leállította, de nagyon remélem, hogy újra tudjuk kezdeni, hiszen mindannyian nagy lélekkel csináltuk. És ezt a tudást kár lenne csak úgy elengedni.https://petofi.hu/cikkek/a-vandorszineszek-ma-is-koztunk-jarnak