Adaptív hagyományok

„Jelenleg Székelyföldön a regionális építészet a helyi természeti és épített környezethez való illeszkedésről és a falu településszövetéhez viszonyított arányosságról szól, erős kötődéssel a többszáz éves faépítészeti tradícióhoz. A 21. században is változatlanul nagy hagyománya van a fa használatának, mint olyan helyi építőanyagnak, amelyből a tetőszerkezetek, belsőépítészeti berendezések és időszakos jellegű építmények készülnek, mind városi, mind falusi környezetben. Ezek az egyszerű, mindennapi használatú szerkezetek alkotóelemei a térség tárgykultúrájának, jelentős mértékben alakítva a helyi identitást.

A helyi elementáris építési hagyományból létrejöttek olyan épülettípusok (székelykapuk, csűrök, házak, borvízfürdők, panziók), amelyek a térség atmoszférájának erőteljes hordozói. Emellett a szakmai köztudatban még elevenen él Kós Károly munkássága és az ő néprajzi irányú érdeklődése, ezért ma is lényeges az a megközelítés, amely a néphagyományokat használja fel és értelmezi át, a jelenkornak megfelelő tartalmi, szerkezeti és funkcionális transzformációkkal."

„Az erdő, mint archetipikus tér, állandó jelenlétével tudattalanul is áthatja a régióban kialakult építészet szellemiségét, miközben a különböző méretű és megmunkálású faszerkezetek mélyen meghatározzák a helyi kultúrtáj anyagi valóságát.  Az építészeti gondolkodásból, technológiákból és szerkesztésből kiindulva jön létre a helyi topografikus elemek atmoszférájának átirata. Az időtlen archaikus vonások megidézése olyan helyi atmoszférát erősít, amit láthatóan a természetes anyagiság határoznak meg, mai eszközrendszerrel és szabad-asszociációk alapján, a népi hagyományon és korlátain túlmutató helyszíni érzetekhez kapcsolódva. A historizálás látható nyomai nélkül idézik a helyi jelleget, például szerkezetben, anyagminőségben vagy részletképzésben."

A teljes tanulmány a Régi-Új Magyar Építőművészet 2022/6 számában, az Utóirat XXII. - 126. számban  olvasható.