Animula Test és lélek művészi egysége

„Asszonyi állatok és ékes leányzók,
Kik Isten választott templomai vagytok…”

Így szól a 16. századi sajátos magyar köszöntés Pápai Páriz Ferenc tollából, amelyet Clement Marot-nak, a francia költőnek címzett. Talán joggal ütközünk meg az asszonyi állat kifejezésen, amely napjainkban egyfajta abúzusként hangozhatna, de akkoriban teljesen elfogadott megnevezés volt. Pápai Páriz Ferenc annak a francia kortársának címezte versét, aki a női test dicséretéről számos, úgynevezett blason verset írt. Előszeretettel választották ezt a műfajt akkoriban, amely kifinomult és bővérű erotikával üdvözölte a női test kecsességét, idomait, a szerelmet és a testiséget. Azt a testet, amelyben a hagyomány szerint a lélek lakozik, sőt amely a lélek temploma. Micsoda kitüntetett hely tehát a női test, amelyet szimbolikusan maga az Isten választ lakhelyéül.

Az animula latin eredetű szó, az anima szóalak kicsinyítőképzővel kiegészített változata. Az anima jelenthet életet, élőlényt, leheletet, leggyakrabban pedig lelket, így tehát az animula szóhoz leginkább a lelkecske jelentés társul. Mi az a lelkecske tehát, ami összeköti egymással a most kiállító művészeket amellett, hogy mindannyian nők? Továbbgondolhatjuk a kurátori koncepciót, amely a kiállítás címét a jelentős 20. századi költő, T. S Eliot Animula című költeményéből eredezteti. A vers lírai módon mutatja be egy megszülető lélek útját, bonyolult világunkban való vándorlását. „Isten kezéből jön az együgyű lélek… / A növő lélek súlyos terhe sértve / Zavarja, napról napra, hétről hétre / Erősebben, a lenni s látszani, / Lehet, nem lehet, vágy és fegyelem / Imperatívuszaival.” (Vas István fordítása.) A kiállítás hívóverse akár egyetlen életet bejáró (női) lélekre is vonatkoztatható, de a kollektív (női) tudatra vagy sorsra is. A test pedig a lélek temploma, miként a Pápai idézetben is olvashattuk. A 16. századi francia blason költészeti versforma is a kiállítás egyik hívó gondolata, tehát a női testnek valamiféle szarkasztikus dicséretét, a nőiségnek a női művészek munkái által való közvetítését várhatjuk a tárlaton. Test és lélek egysége a kiállítás koncepciója szerint így válik harmonikus egységgé.

A MAMÜ zegzugos termeiben együtt szerepelnek a női testet valódiságában vagy allegorikusan bemutató művek, a klasszikus szépségeszményt és annak változását érzékelhető munkák, a párkapcsolatot, a termékenységet és a gyermekvállalás szépségeit szimbolikusan ábrázoló alkotások. A nőiség megélése széles skálán mozog, mely a nemiség bátor vállalásától egészen a szégyenérzetig terjedhet, miként ezekre példát láthatunk a kiállított munkákban. A nemek és a testiség értelmezése együtt jár a társadalmi nem szerepének definiálásával, mely a genderszemlélet sajátja. A vázolt témák mellett sajnálatos módon megjelennek a nőiséggel együtt járó, férfiaktól eredő különféle bántások, abúzusok is, amelyre nyomasztó és sokak számára ismerős példákat láthatunk a kiállított művek között.

A női test és lélek felé tanúsított tisztelet végigkíséri a művészet- és irodalomtörténetet az ókortól napjainkig, miként azt ezen a kiállításon is látjuk. A szépségeszmény folyamatos változása a művészettörténeti alkotásokban is megjelenik, amelyekre most konkrét utalásokat, parafrázisokat láthatunk. A willendorfi Vénusz kerek idomait vehetjük észre Könyv Kata munkájában, aki a termékenység és az anyaság szimbólumait sajátosan magára vonatkoztatva értelmezi. A női nemi szervekkel együtt jelennek meg Rafaello Gráciái és más reneszánsz, illetve barokk festmények parafrázisai Horváth Helén Sára sorozatában, amelyek így allegorikus értelmezést kapnak saját nőiségére vonatkoztatva.

A női művészek sokféleképpen ábrázolják testüket, testrészeiket, amelyben megjeleníthetik a saját magukról késztett festményeiket vagy fotográfiáikat, miként, Verebics Ágnes és Syporca Whandal több munkájában látjuk. Üveges Mónika relief jellegű lebegő plasztikája csak sejteti a női testet, míg Szilák Andreánál a testábrázolás a saját magunk bántásának allegóriájává válik a szisztematikus és mechanikus tűvel való szurkálás során. A férfiak általi tipikus bántások, abúzusok Papp Ildikó installációjában érhetőek tetten.

A stilizált (női) fej egy hímzett párnán installálva Deli Ágnes üvegszobrában jelenik meg, míg a női test torzója Antal Malvina befüggesztett, térben logó szobrában látható. A nőiség jellemző testrészei, a nemi szervek és a mellek allegorikusan vagy utalásszerűen Babinszky Csilla és Geszthelyi Nagy Zsuzsa festményeiben láthatóak.
A párkapcsolat dinamikájáról és gyökereiről Sülyi Diána installációja beszél sajnos most nagyon is aktuálissá vált arculatával, melyek az ukrán nemzet kék és sárga színeit idézik meg. A termékenység és a családi örökség jelentőségét Taskovics Éva videóinstallációja dolgozza fel.

A kiállítás 14 művésze annyi módon idézi meg a női lelket és a testiséget, ahány munkát látunk a tárlaton. Valamennyi megközelítés izgalmas, azok legtöbbször saját testélményekből táplálkoznak, ezáltal pedig részeivé válnak a kollektív női tudatnak, amelyből mindannyian meríthetünk. A kiállító művészek munkái egyedi diskurzusba lépnek egymással és a mindezt életre hívó kurátori koncepció irodalmi utalásaival.