Apaságok és fiúságok, avagy gondolatok Lackfi János Medveles c. új drámájának színre viteléről (kritika)

Apaságok-fiúságok drámája, avagy

Medvelesen Debrecenben

(Gondolatok Lackfi János Medveles című új drámájáról)

Amikor Porkoláb Gyöngyi elindította Apamondta.hu podcast-sorozatát, amely a debreceni FM90 Campus Rádióból indult el, ő maga sem gondolta, hogy a több, mint háromszáz elbeszélgetésből százat felvesz egy interjúkötetébe, és nemcsak papíron, hanem színpadon is képes lesz megszólítani a téma iránti érdeklődőket. Két generáció, apa és fia közötti párbeszédből indul el egy valóban színpadért kiáltó történet, hiszen dráma folyik mindkét fél lelkében, s ez a dráma a darab utolsó előtti helyszínén, egy medvelesen bontakozik ki. Éppen egy olyan színhelyen, ahol a téma megkívánná a fortississimót, de medvelesen nem lehet hangosan beszélni, ott csak suttogni szabad. Ugyanakkor a mindvégig az erdőben játszódó darabban a medveles helyszíne azért lehet szimbolikus, mert kétféle nézőpontból is lehet szemlélni a vadállatot, amelytől igenis lehet félni, akárcsak a lelkiismerettől. Egyrészt megkíván egy felülről szemlélődő fókuszt, és egy, csak távcsővel – az emberi szemmel-szívvel láthatatlan – megkoreografált narratívát, mely szerint a távcső közelebb hozza hozzánk nemcsak emlékeket, hanem „valóságos” jelent is, s képes felnagyítani, élesebbé tenni azokat.

A darab megírására Porkoláb Gyöngyi Lackfi Jánost kérte fel, aki egyszerre érezte megtiszteltetésnek és kihívásnak a megbízást. Lackfi János, a hatszoros édesapa és négyszeres nagyapa immáron két generáción át tapasztalhatja az apai és nagyapai szerepet, sőt elsőszülött gyermeke (egyben egyetlen fia, Simon) lévén a konkrét apa-fiú kapcsolatot is. És persze ne feledkezzünk meg arról a nagyszerű édesapáról, Oláh Jánosról, aki költőként-íróként szó szerinti minta-apa lehetett Lackfi János számára, és aki a darabban nemcsak az Apamondta-történeteket jelenítette meg, hanem végre kimondhatta a darabban vállaltan azt is, amit versben vagy prózában hangsúlytalan maradt volna. A színpadi műben rengeteg olyan, mélyen elhallgatott mondatok kerülnek mégis felszínre, amelyek lehet, hogy fájnak, sőt, nagyon tudnak marni is, de kimondatlanságukban csak egy lelki eróziót generálnak. A rendező, Őze Áron, akit szintén Porkoláb Györgyi kért fel, nagyon fontosnak találta a szerzővel együtt, hogy ha verbális indulattal is, de minden „kipakolható” legyen. Így kap hangsúlyt például az a kicsiségében is hatalmas párbeszéd, melyben a fiú azt a kérdést szegezi az apjának, hogy miért nem mondta soha, hogy büszke rá, mire az apa válasza: „Úgyis tudtad”, s erre jön a drámai fiúi felelet, lehelethalkan: „Nem tudtam.”

A darab hat jelenetből áll, melyben az első jelenet végén előkerül egy barackbefőtt, melyet az apa visz ki magával az erdőbe, hogy a fiával megegyék, mert a barackbefőtt az „jó”. Ezzel ér véget az első jelenet, és ez a befőtt-motívum még két jelenet végén, azaz a jelenetek kulminációs pontján tűnik fel. Ekkor gondolhatunk arra, hogy esetleg a befőtt szimbolikus jelentést hordoz: egy üvegnyi, „dunsztolt” szeretetet, vagy valami olyat, ami egy belső teret képez meg az állandó külső (erdő) térben. De érvényét veszti ez a szimbolikus „játéktér”, mert a darab második felében nem jut szerephez a barackbefőtt.

Ahogyan azt már többször említettük, a darab helyszíne mindvégig az erdő, ahová világgá lehet kiáltani még azt is, amit máshol nem lehetne. Az indulatok kiáramlásának nem szab határt semmi, legfeljebb fákba, de nem falba ütköznek azok. A színpadon a színpad két oldalára felállított igen kimunkált törzsű, különleges ágú életfa a darabban kabátok, zakók, ingek, nyakkendők tartójául szolgál. Ez a megkettőzött életfa a két nemzedéki sorsot jelképezheti: megvan az életfája az apának, megvan a fiúnak, amelyeket külön-külön kell megmászniuk. Itt tehető fel a kérdés: mennyiben kell a fiúnak kiszolgálnia az apja akaratát? Tovább vinni a családi erdész vállalkozást? A fiú Brüsszelig „menekül” az apai behódolás elől, s az apa, aki kimegy meglátogatni a fiát, egyelőre hiába kérleli, hogy jöjjön haza, az nem lát alternatívát otthon. Ez a párbeszédes jelenet tükör a jelen társadalmunk előtt.

A darabban felbukkan a szerelem témája is, sőt jellemalakító és -romboló formában kerül színre. A fiú nyíltan bevallja azt az apjának, amit sokáig maga sem mert bevallani magának, hogy csak, mint két idegen él egy lánnyal együtt, de nem szerelmes bele. Aztán az apjának szegezi a kérdést, hogy mi is valójában a szerelem, honnan lehet azt felismerni, mire az apa hosszas dramaturgiai csönd után nyögi ki: „Nem tudom”. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy az apa részéről többször is halljuk ezt a „Nem tudom”-választ, és ez valahogyan ironikus formában ütközik ki a darabban, ugyanis minden egyes alkalommal nevetést vált ki a közönségből.) Aztán a medvelesen kerül kimondásra, hogy az apának szeretője van. A fiú értetlenkedésével esik majdnem egybe az, amikor a fiúnak eszébe villan, hogy ők csak egy irányból, szemből várják a medvét, de mi van, ha hátulról támad a vad, akárcsak az apa családot szétszaggató tette.

A Medvelesben jelenetről jelenetre telik az idő: a csínytevő fiúból édesapa lesz, a szigorral nevelő apából nagyapa, aki a darab végén kiebrudaltan, megtörten térne haza, de a fia megbocsáthatatlan bűnnek tartja, hogy három évre eltűnt az életükből. Az anya alakja csak itt villan fel nyelvi szinten egy pillanatra: megtudjuk, hogy rákos, azaz a női szólam, ami eddig nem is volt jelen a műben (annyira talán, hogy megtudjuk, hogy a fiúnak van egy húga, s annak lagziján egy kissé spicces állapotban zajlik le egy teljes jelenet), ez a női hang teljes elnémulásra van ítéltetve. A darab zárlatában torokszorító fájdalmában, a sírását elfojtó fiú válasza nyitva hagyja a jelenetet: iszonytatóan fájdalmas elküldenie az apját, aki mégiscsak embert, tisztes családapát „nevelt” belőle, és a kérdés ott marad lebegve: megbocsátható-e az apa bűne? Talán.... Egyszer… (A neveléssel kapcsolatban hangzik el egy fontos mondat: a gyermeket nem lehet nevelni, hanem példát kell mutatni neki.)

A Medveles olyan kétszerszereplős dráma, amelyben szinte kicentizett hosszúságú szövegeket kaptak a szereplők. Az apa szerepét zseniálisan alakító Marton Róbert és a fiút bravúrosan játszó Csiby Gergely hatalmas párost alakítottak a színpadon. A Lackfi Jánosra jellemző beszédközpontú gondolkodás ragyogóan mutatkozott meg a pergő párbeszédekben. Sehol sem érezhettünk üresjáratot, minden, még a levegővételnyi csöndek is megtöltődtek tartalommal, főképp a jelenetek végén az egymásra, farkaszemet nézésbe torkolló, kimerevített testbeszédben. A minimáldíszletet igen szép faipari, megmunkált darabok adták, a színpadi látványt Kovács Yvett Alida dicséri. A mű legelején, a jelenetek között és a darab legvégén felcsendülő, fájdalmasan induló dallamvonalat a felső regiszterekben megszólaló, csilingelő zongorahang ellenpontozza.

A debreceni bemutatót egy beszélgetés zárta, melynek részvevői a két főszereplőn kívül Porkoláb Gyöngyi produkciós vezető és Őze Áron rendező voltak. Több kulisszatitkot is itt tudtunk meg a darabról például, hogy a kedvesen megszólaló zongoradarab Marton Róbert saját szerzeménye, vagy hogy a fából készült életfák ötletét a MOM Parkban felállított hasonló fák adták, melyet egy közös kávézás alkalmával pillantottak meg.

Habár Lackfi Jánost elsősorban költőként és íróként jegyez a kortárs irodalomtörténet, azért nem csuklógyakorlata a szerzőnek a Medveles című darabja. A túlélők háza, És a busz megy, Hambi-pipőke után jelentkezett új drámával, melyet hús-vér-igaz történetek ihlettek. Színpadra álmodása ez annak a több száz mélyinterjúnak, amelyet az Apamondta podcast-sorozat „kitermelt” magából. A darab szerencsés csillagzat alatt születhetett meg: az ötletadó produkciós vezető, szerző és rendező együttes munkájaként, melynek gyümölcséért a két főszereplő kiváló „szakmai kémiája”, egymásra hangoltsága szavatolt.

A darab egyik látszólag lényegtelennek tűnő jelenetében a két főszereplő hanyatt fekszik egymás mellett az asztalon. Az apa mutatná a fiának a csillagképeket, mire a fiú azt mondja, ő nem látja. Ez a jelenet azt mondathatja velünk, hogy mindketten ugyanazt – az eget – kémlelik, mégis mást mond mindkettőjüknek: ami az apának a Kis Göncölt, az a fiúnak csupán szétszórt csillagokat. A Medvelesen is ezt tapasztalhatjuk meg: mindannyian ugyanazt a darabot láttuk, de más és mást jelen mindannyiunknak. És ez így van jól.