AZ IDŐ LASSAN ELSZIVÁROG… RAKK ADRIÁN ERNŐ, SZABÓ ÁBEL és TAKÁTS MÁRTON FESTŐMŰVÉSZEK KIÁLLITÁSA

AZ IDŐ LASSAN ELSZIVÁROG…

RAKK ADRIÁN ERNŐ, SZABÓ ÁBEL és TAKÁTS MÁRTON KIÁLLITÁSA

K Galéria, 2023. szeptember 29. – november 10.

kurátor: Szabó Noémi, művészettörténész

„Az idő lassan elszivárog,

nem lógok a mesék tején,

hörpintek valódi világot,

habzó éggel a tetején.”

József Attila: Ars Poetica, részlet

Ember alkotta, lepusztult, elhasznált terek és kiüresedett tájak, betonmagány és sárcsönd. A kortárs ábrázoló festészet tájkoncepciójának egyik toposza és gyakori motívuma a táj és az ember kapcsolatának vizsgálata, egészen pontosan a civilizáció révén létrejött tájak. A természet és táj, mint egy ciklikusan változó közeg, alapvetően kulturális konstrukció, melyet az adott tér és idő függvényében a benne élő, róla gondolkodó, az azt objektiváló ember/művész szempontrendszere jelöli ki. A táj tehát végtelenül szubjektív. Nem véletlen az sem, hogy az elmúlt években mind a művészek, mind a szociológusok, filozófusok és antropológusok is nagy figyelmet fordítottak az ember és a táj kapcsolatának feltérképezésére, összetett szimbólumrendszerének és jelképi erejének felfejtésére.

Az idő lassan elszivárog… kiállítás, három kortárs festőművész táj-koncepcióját helyezi egymás mellé. A három alkotó közös platformról indul: realista, leíró festészetükben a várost, az ember által deformált természetet vizsgálják, a kontemplatív megfigyelő szemszögéből.

Megközelítésük és művészi céljuk azonban más és más: Rakk Adrián szociális érzékenységgel térképezi fel a közép-európai kisemberek világát, azt a szegényes miliőt, ahol a létezés nehézsége, a mindennapok nyomasztó egymásutánisága anélkül is érzékelhető, hogy bármiféle drámai eszközzel élne a művész. Szabó Ábel műveit jobban jellemzi a monumentalitás. Pontosan és élesen, merész színvilággal megfestett vásznain a külvárosok átmeneti helyei, elidegenedett, mindenféle meghittségtől mentes területek válnak mellékszereplőből főszereplővé. Ilyen értelemben Szabó a nem-helyeknek állít monumentális emlékművet, miközben választott motívumai és motívum együttesei tudatos kritikával illetik a fogyasztói társadalmat. Legújabb monotípiái a leíró táj és a teljes absztrakció közötti határon egyensúlyoznak: a jellemző architekturális elemek szinte feloldódnak a festői gesztusokban. Takáts Márton festészeti világa főleg a múltra kérdez rá; esetében még az olyan marginális helyek, mint a lépcsőházak, vagy hajókikötők is magukban hordozzák az otthonosság és az ismerős közeg érzését. Takáts már lassan két évtizede vizsgálja a kortárs nagyváros valóságát és konzekvensen kutatja, hogy hol van ebben a gondolkozó, érző és értő ember helye. Takáts Márton művészetét jellemző intimitás az ember alakította közeg líraibb aspektusát domborítja ki.

A kiállítás az ember és a táj művészeti interpretációján keresztül kíván párbeszédet teremteni, amelynek sürgető szükségességét mindenki a saját bőrén tapasztalhatja: jelenkorunkban a környezetünkért vállalt felelősségünk nagyobb, mint valaha, a tét pedig nem kevés…