Bárányokkal szomjazó

Tegnaptól online is olvasható Molnár H. Magor esszéje Szőcs Kálmánról, amely a Helikon 2025/5. számában jelent meg, s amely a szerző Gyergyószárhegyen elhangzott előadásának szerkesztett változata. Az írás a szerző MMA-ösztöndíjas időszakának első évében megírt monográfiájából tartalmaz kivonatokat. Részlet az esszéből:

Szőcs Kálmán lírájának korábban említett „kétarcúsága” közéleti, közösségi versei kapcsán is megmutatkozik: munkásságának első szakaszában egy olyan ideológia mellett tette le a hitét, melynek romániai megvalósulása etnikailag asszimilálni igyekezte a magyarságot. Máshogyan fogalmazva: az apjától örökölt eszme égisze alatt diszkriminálták anyanyelvét. Ez a meghasonlott állapot pedig végigkíséri költői pályáját, mert bár az első kötet optimizmusa, ünnepi hangulata folyamatosan mérséklődik, de az eszme szintjén kommunista verset még a Játékaim is tartalmaz.

Mindemellett viszont a Szőcs Kálmán szakmai recepciójában kevésszer tárgyalt, a második kötet címét adó vers, a Csöndes kiáltvány már meglehetősen korán és fölöttébb megdöbbentő mértékben vonja vissza első kötetének legmarkánsabb állításait. Az a Szőcs Kálmán írja le, hogy „Gyöngeségem tudatában / fordulok hozzátok, emberek”, aki mint elszánt békeharcos jelenti ki előző könyvében: „gyöngének lenni nem lehet”. „Mert mit is árt az aljasoknak, hogyha / tiltakozom vagy verselek?” – teszi fel a rezignált kérdést az, aki nemrég még olyanokra ragadtatta magát, hogy „Ifjúságom a költészet hatalma”, vagy hogy „Nem lehet az emberek között / Embernek lenni béna árván”. Éppen az embertelenség és az emberek közötti árvaság válik jelenvalóvá a Csöndes kiáltvány felfakadó kérdéseiben: „honnan vegyek elég italt, / ha úgysincs már, ki emberül / vagy józanul végig kitart?” Illetve: „Jaj, hová legyen az ember, / ha sokadmagával van egyedül?”