„...csak elindulni, lassú gyönyörűségben”: Egy válogatott verseskötet lenyomata Tóth Erzsébet életművében (Tanulmány)

a„…csak elindulni, lassú gyönyörűségben”

Egy válogatott verseskötet lenyomata Tóth Erzsébet életművében

(Ismeretlen könnyű szívvel – Tóth Erzsébet versei

Felsőmagyarország Kiadó, 1997)

Tóth Erzsébet harmadik kötete után jelent meg – a pályakezdéstől számítva tizennyolc évvel – első válogatott versgyűjteménye, az Ismeretlen könnyű szívvel. A kötet nyolcvankilenc versét öt ciklusra bontja a költő, amelybe nem tartozik bele az Egy végtelen vers közepe című, tizennégy részből álló verssorozat, amit külön szerepeltet a kötetben. A versgyűjtemény kompozíciós zártsága könnyen felismerhető arról, hogy egy olyan verset választ könyve elejére, amely előző kötetében, az Arcod mögött májusban záró versként szerepelt (Vallomás). A kötet sajátossága, hogy az utolsó ciklus (Nem lehetek) új, eddig egyetlen versgyűjteményében sem szereplő verseket tartalmaz, szám szerint tizenkilencet. Ez a csekély számadat is azt mutatja, mintha kiapadt volna Tóth Erzsébet töltőtollából a tinta: 1993 és 1997 között, ha írt is több verset, valamiért ennyit válogatott be a kötetbe, mintegy függelékként. Ráadásul, ha szigorúak akarunk lenni, igen nagy „fesztávolságra” vannak egymástól ezek a versek: a lírai intonáltságútól (pl.: A rózsa, Ha nem fájna úgy, Selyemrózsa, Csak elindulni) a színtiszta közéleti prózaversen át (A csont különös anyag) az egy-egy „jó” sorért született versekig lehetne tárgyalni őket. Ez utóbbira néhány példa, ahol maga a versszituáció annyira profán és hétköznapi, hogy nehezen tudja elhinni az ember, miként formálódik esztétikai értéket hordozó verssé. (pl.: ezek, Mostanában már nem, Párbeszéd, Örökzöld)

Az Ismeretlen könnyű szívvel című válogatott és új verseket tartalmazó kötet mintegy újraírása, újraszínezése Tóth Erzsébet líravilágának. A szerzői szelekció ugyanis újfajta megvilágításba helyezi az eddigi életművet, ráadásul az egymás mellé került szövegek másként képesek funkcionálni, hatni egymásra. Nem biztos, hogy a legszerencsésebb, ha a szerző önkényesen maga rostálja egybe verseit. Egy külső olvasói szem sokat tud „javítani” egy válogatott kötet nívóján. Természetes, hogy két nagyciklusát, az Egy végtelen vers közepét és a Pillanatképek java részét átemelte eme kötetébe, de kevésbé erős versek is helyet kaptak a kötetben: Veranda, Majd elsimul, Az esés, Ajándék, Éjszaka.

Ezektől a költeményektől eltekintve igazat adhatunk Pécsi Györgyinek, aki még a kötet megjelenésének évében a Kortársban ekképpen ír Tóth Erzsébet könyvéről: „E mostani válogatott kötetéből elhagyta az aktualitáshoz kapcsolódó verseit, s nagyon szigorú rostával valóban csak a legjobb darabjait tartotta meg, könyvét pedig egyszólamúra szerkesztette. A belső világ, a lelki történések szólama ez a kötet…”¹ Tóth Erzsébet lelki tájai tele vannak csobogó patakokkal: tiszta vizű (értsd: lelkű), szabadversben artikulálódó patakcsörgedezéssel, amelyek hol halkan, hol erőteljesebben törnek elő. Nagy Gábor is megjegyzi: „E versek lírai énje eleinte benne él a természetben; a fel-felbukkanó metaforák is ehhez a szférához kötődnek: „homlokon tűnő lombok”, „szememben még a tél gyémántja”, a fák már rólunk titkolóznak” (Szimultán).²

Az Ismeretlen könnyű szívvel versrendje szerkesztői határozottságot mutat. A kötet legelejére, mintegy mottóversül szolgáló Vallomás egyszerre képes felmutatni a szerelem és a közélet témakörét, azt a két tematikus bázist, amelyeket ez a kötet reprezentálni képes. Amikor egy „hős szerelmes” férfiú ekképpen vallott szerelemet a költőnek: „Olyan szép vagy mint Lengyelország”, Tóth Erzsébet elmondása szerint, azonnal lejegyezte ezt a mondatot, és már akkor érezte, hogy ez egy fontos versének nyitómondata lesz. A folytatás viszont már elkomorítja az olvasót: „arcodra álmaid vésnek lövészárkot.” Az 1981-es lengyelországi szükségállapotra történő utalás történik itt, és egyéb szöveghelyeken: „ahol már csak a pisztoly ragyog / már lélegzeted is lázadás”.

A továbbiakban a Fehér madárral című ciklus az életművet nyitó kötet két ciklusából válogat: 47-ből 24 verset, majd ezt követi önálló ciklusként kezelve az Egy végtelen vers közepét. A harmadik és negyedik ciklus (A világ képei közül, Hogy virágozzak) a Gyertyaszentelőből válogat be 11 és 13 verset, illetve a 21 költeményből álló Pillanatképekből 15 darabot. A kötetkorpusz az Arcod mögött májusból 20 darabot vesz át a Mennyi távolság itt című szövegblokkba, s végül 19 új verssel zárul a kötetkompozíció (Nem lehetek).

Erre a félig-meddig strukturalista szemléletű bekezdésre csak azért volt szükségünk, hogy átlássuk, milyen arányokban választott verseket gyűjteményes kötetébe a szerző. Világos, hogy olyan kötetszőttest kívánt megalkotni, amelyben az egyes versszálak dominánsan hordozzák az eddigi életmű legjellegzetesebb vonásait: a személyességet, a bátor metaforikus nyelvhasználatot, a nagy érzelmi amplitúdókat, a természetközelséget, az emberi méltóságba vetett hitet, a politikában való csalódottságot.

Mivel eddig mélyre hatolva elemeztük az első három kötetet, itt most azokra a versdarabokra koncentrálunk, amelyek új versekként kerültek a gyűjteményes kötetbe.

A Nem lehetekben visszatérő motívumként jelentkezik a rózsa két versben is, és mind a kétszer az arccal együtt funkcionál: „legbelsőbb szirmaiba suttogott / vallomásaim / egyszer majd arcodhoz érnek…” (A rózsa) A vers aztán „elhajlik” a Kékszakáll-történet felé: kastély, vasravert iszonyú ajtók, kézben megolvadt kulcsok. A Selyemrózsában pedig ezt olvashatjuk: „selyemrózsa a bőröm alatt / és úgy tudod / két kezedbe fogni az arcom / mintha semmi másod nem lenne a világon”.

A Talált füzetek 1.-ben találjuk: „Júliusban két versem lesz a Kortársban, már előre szorongok, mert nem olyanok, mint szeretném. De ilyen nagy kihagyás után nem lehet rögtön remekműveket írni. Pedig Szakolczay azt írta: »Remekműveket várok!« Nem sértődtem meg ezen, úgy értelmeztem, hogy tőlem remekművek is kitelnek. Majd meglátjuk.”³ Ez a két vers a ha nem fájna úgy és az ezek címűek, amelyek az 1995/7. számú Kortárs hasábjain szerepeltek. Az ezek egy alkotáslélektani költemény, amelyben egy olyan költői attitűd nyilvánul meg, amely nem bírja el a pénzért való versgyártást, mert a vers természete más: „a vers az nem olyan / a vers nem hajlandó”. A ha nem fájna úgy egy régvolt szerelem végének emlékbe hajló felidézése: „ha nem fájna úgy / elmondanám hogy a New York-i hóesésben⁴ / is ott voltál velem…”. Az emlékek azonban nem maradnak egyben, hanem „mint egy Picasso-kép szétgurulnak vonásaim / szétgurult régi szép bátorságom is / szétgurult sírásom nevetésem”.

A költő nem tévedhet című, 1975-ben Zolnay Pál rendezésében forgatott Kormos István interjújában a következő kérdést szegezi Nagy Lászlónak zárásul: „Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?”⁵ Nagy László félig elhíresült mondata ekképpen hangzik az adott szöveghelyen: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.” Mindennek a felidézésére azért volt szükségünk, mert a Tóth Erzsébet a Belülről vérzik el című versében kiemelve szerepelteti Nagy László eme félmondatát: „HA LESZ EMBERI ARCUK”. (Kiemelés az eredetiben. – L. N.) A történelem „szánalmasságának” versében ekképpen fogalmaz Tóth Erzsébet, aki kiábrándultságában is igen érzékeny a régmúlt és közelmúlt eseményeire egyaránt: „tisztességesebb lett volna / ha szép fényes gépfegyvereket helyeznek az /asztalra maguk elé a tárgyalópartnerek /virág helyett / és bor helyett vérrel koccintanak…” Ebben az elénk festett szürreális csendéletben minden benne sűrűsödik, amit a történelemről gondol a költő.

Az új versek között fel-felbukkannak olyan versek is, amelyekben a lírai én nem tesz mást, mint lírává szelídíti a leírást. A Mostanában már nem például egy olyan macska-vers, amelyben a költő elmeséli, hogy négylábú kedvence amellett, hogy összegyűri a könyvek lapjait, „szabályosan” cigarettát pofoz elő a dobozból, és azt morzsolja szét a szájában. Vagy az Örökzöldben a lírai alany csodálja fenyőfáját, és megalkuszik magával, hogy gyönyörködik benne „legalább májusig”. A Nem volt szórakozás pedig egy (vélhetően) hangszalag-gyulladás következtében elnémult „versbeszélő” monológja. Ezekben a versekben közös tehát, hogy külön narratívájuk van, ilyesmód a prózaversek legszélsőségesebb esetei.

Két fontos észrevételt tesz Nagy Gábor, miközben eme kötetet elemzi: az egyik A macska című vers egyik mondatát emeli ki: „Ágyában dohányzott, ott érte a halál”, amelyben Tóth Erzsébet „Ingeborg Bachmann tragikus sorsát idézi fel szikár tárgyilagossággal.”⁶ A másik, amelyben a Gyertyaszentelő című kötetbeli Hogy virágozzak hosszúversről állapítja meg, hogy „nagyon is indokoltan – tömörített.”⁷ Ez – a pontosítás kedvéért – azt jelenti, hogy elhagyta az utolsó csillag alatti három sort. Erről a költeményről hosszabban így ír Pécsi Györgyi: „Több verse is ifjúságának szép korszakát idézi, egyik különös darabja, a Hogy virágozzak, nemzedéki szerelmes vers Csoóri Sándorhoz: számára/számukra Csoóri morális, szellemi, mentális hitele, intranzigens személyisége képviselte a szabadság esélyét a hetvenes-nyolcvanas években. A hit bizonyságát, hogy valamit lehet tenni ezért a »kis ország«-ért.”⁸

A kötetet záró vers látszólag klasszikus, négysoros strófákra tagolt költemény, ám itt is „álarcos” prózaversről van szó. A Csak elindulni hét versszakából a befejező strófa mintegy összegző gondolattal bír: „Csak elindulni, lassú gyönyörűségben, / mintha utoljára még józan arcomat / szeretné látni a sár, mintha tudná / hogy holnap már nem lesz semmi.” Az az érzelemfutam, ami a vers egészén végighúzódik, ide fut ki: Pécsi Györgyi szavaival: „az élmény kifutja a maga lendületét.”⁹ Vagy ahogyan a másik, sokat ideidézett kritikus, Nagy Gábor írja: „Az arc besározódik, a lírai én a semmi felé tart. Arra tart-e Tóth Erzsébet költészete is?”¹⁰ Az irodalomtörténésszel egyetértve azt mondhatjuk: ebben a formájában, évtizednyi kihagyás-próbálkozás után, aligha folytatható ez a népi szürrealizmus bilétájával felcímkézett költészet. Ugyanakkor ez a kötete méltó arra, hogy innen továbblépve valami egészen újat forrjon ki magából a költő.

(Jelen tanulmány az MMA Ösztöndíjpályázatának keretein belül készült.)

1Pécsi Györgyi, Tóth Erzsébet: Ismeretlen könnyű szívvel, in.: Kortárs, 1997/11., https://epa.oszk.hu/00300/00381/00006/pecsi.htm [utolsó letöltés: 2025. 06. 19.]

2Nagy Gábor, „Ismeretlen könnyű szívvel” – Tóth Erzsébet költészetéről, Hitel, 1997/12., 104.

3Tóth Erzsébet, Talált füzetek 1., in.: T.E., Én lettem volna, Szilánkok egy életrajzból, Nap Kiadó, Bp., 2024, 180.

4 A New York-i hóesés az 1984-es költőfesztiválra vonatkozik.

5https://www.szek-helyek.ro/index.php/publicisztika/13718-ha-meg-lesz-emberi-arcuk-ugy-csokoltatom-oket-nagy-laszlo [utolsó letöltés: 2025. június 23.]

6Nagy Gábor, i.m., 105. Megjegyzés: Ingeborg Bachman (1926–1973), Paul Celan egykori élettársa, égési sérüléseibe halt bele, mely lakásában érte.

7Nagy, i.m., 104.

8Pécsi, uo.

9 Uo.

10Nagy., i.m., 105.