Diptichon

Augusztusban a három iskola, ahol jelenleg dolgozom, nyári szünetet tartott, így lehetőségem nyílt arra, hogy végre hozzáláthassak a sokáig érintetlenül maradt új művek vázlatainak elkészítéséhez. Az ösztöndíj első, szeptember és december közé eső szakaszának célkitűzése az volt, hogy a vázlati fázistól eljussak a festmények tényleges megkezdéséig.

Munkafolyamatom leghosszabb része az aprólékos kidolgozásból áll, s olykor előfordul, hogy egyetlen részlet leköt akár heteken át. Számomra a legfontosabb, hogy művészetemhez alázattal közelítsek, és a legfinomabb munkafolyamatok során se alkalmazzak semmiféle kerülőutat vagy önáltatást. Bár ez hosszadalmas folyamat, meggyőződésem, hogy a valódi szépséghez való közeledést kizárólag a forma iránti őszinteség és hűség teszi lehetővé.

Mivel hiszem, hogy az alkotás az emberi természet egyik alapvető ösztöne, nehezen fogadom el azt a gondolatot, hogy a festészet csupán a megélhetést szolgálná. Ezért bár az elmúlt évek során gyakran küzdelmet jelentett számomra az iskolai feladatok és a művészi hivatás összeegyeztetése, mindkettőben teljes odaadással igyekeztem helytállni.

Az új vázlatok készítése mellett befejeztem egy olyan festményt is, amely diákkoromban készült, virágkoszorút ábrázoló munkám párdarabjaként szolgál. Pontosabban: egy már egyszer félretett, befejezettnek vélt képet vettem ismét elő, mivel bizonyos hiányérzet maradt bennem vele kapcsolatban, ezért további munkával végül valóban befejeztem. Gyakran éppen egy befejezetlennek érzett mű készteti az embert arra, hogy a következő megszülessen. Rendkívül ritka, hogy egy festményemet tökéletesen befejezettnek érezzek.

A diptichon első festménye egy Japánban élő, számomra nagyon fontos személy tulajdonában van. A most elkészült kép részben e személyhez, részben pedig az elmúlt években átélt nehéz időszakomhoz kötődő személyes érzéseim révén jött létre.