Ékszerek a virágos reneszánsz jegyében 1.

Erdélyi festett zománc technika néven híresült el egy másik zománcozási eljárás, melyet a XVI. század közepétől kezdtek alkalmazni elsősorban ékszereken. Népszerűsége a XVII. században érte el a tetőfokát.

Erdélyi festett zománc technika néven híresült el egy másik zománcozási eljárás, melyet a sodronyzománcnál későbbi korban a XVI. század közepétől kezdtek alkalmazni elsősorban ékszereken. Népszerűsége a XVII. században érte el a tetőfokát, majd egy időre feledésbe merült és a XIX. században a díszmagyar öltözékek kiegészítőjeként éledt újjá.
A technika a legjellemzőbb díszítményei a virágok, indák, hasonlóan a sodronyzománchoz. Másik közös jellemvonása az előbb említett technikával, hogy alkalmaz sodrott rekeszeket, de jellemző a szalagszerű rekeszek használata is (1-6.kép). Utóbbiak mai ízlésünkkel szemlélve talán jobban harmonizálnak a felülfestéssel. A felülfestés azt jelenti, hogy a nem csak egy réteg zománcot visznek fel egy rekeszbe, hanem annak felületét díszítőfestéssel látják el finom porrá őrölt zománcok segítségével. A felülfestés díszítőelemei ívelt vonalak, pöttyök, vonalháló (sraffozás). A festészeti eljárások alkalmazása a zománcművességben ekkor már széles körben elterjedt Nyugat-Európában.
Az erdélyi technika sajátossága az is, hogy a díszített tárgy felülete nem teljes egészében zománccal fedett, hanem csak a díszítmények kapnak színezést és a háttérlemez arany színben pompázik, esetleg filigrán díszítést kap és gyakran ékkövek is helyet kapnak a kompozícióban. Az ékszerek gazdagon díszítettek, de mégis harmonikus benyomást keltenek. Az egyes ékszereken megfigyelhető színhasználat és a felülfestés mintaelemei számomra a kalotaszegi népművészet, a festőasztalosok jellegzetes stílusát idézik (10-11. kép).
A felülfestett (luminált) zománccal díszített ékszerek alapanyaga leggyakrabban aranyozott ezüst, ritkábban arany volt. A művészettörténészek megállapítása szerint az ékszerhasználat széles körben való elterjedésére utalhat az, hogy magyar olyan kifejezések születtek az ékszerek megnevezésére, mint például a boglár, násfa, kösöntyű, pityke.
Az erdélyi stílusú zománcozás és a boglárszerűen díszített ékszerek a XIX. században újra megjelentek, de már szerényebb kivitelezéssel, gyakran a díszmagyar öltözékek részét képezték.
Az erdélyi zománc egyedülállóságával kapcsolatban kétségek merültek fel, amikor az 1873. évi bécsi világkiállításon a nem csak a magyar kiállítók mutattak be ilyen technikával díszített alkotásokat, hanem orosz művészek is (7-9. kép). Pulszky Ferenc a korszak régész, műgyűjtője ezt a bizánci tradíciók és keleti befolyások szomszédságával magyarázta.
A XIX. század végétől a szecesszió mesterei vitték tovább a zománcozás fent részletezett gyakorlatát, ihlető forrásként tekintve a régi magyar ékszerekre és a népművészet motívumvilágára. Ez utóbbi témát dolgoztam fel az első ösztöndíjas évemben. A Horti Pál festő, grafikus által tervezett és Hibján Samu által kivitelezett karperecen filigrándíszítést és virágos rátéteket figyelhetünk meg. Az ékszer összhatásában megidézi a régi stílust, de a már nem tulipánt mintáz, hanem a kor jellegzetes díszítőelemét az íriszt használja és ábrázolása is inkább a természethű megjelenítésre törekszik. Ez utóbbi témát dolgoztam fel az első ösztöndíjas évemben.