Fecskés Bea festőtábora

Aki hozzám hasonlóan művészeti középiskolába járt, vagy művészeti egyetemre, de nem festő szakra, biztosan sokat rajzolt, és keveset festett. Nekem együtt sokaknak volt egy olyan érzésünk, hogy egy a rajz (és festés) tanulás egy bizonyos pontján elengedik a kezünket. Egészen meglepett, de találtam egy olyan helyet, ahol pont azt lehet megtanulni, amit a művészeti iskolákban már nem. Én régen elhittem azt, hogy ,,olajjal az fessen, aki már minden mással már tud", meg azt is, hogy az ,,olajfestés úri huncutság". Most már biztosan állíthatom, hogy egyik sem igaz. Az akrilhoz képest nagyon vékony rétegben lehet festeni olajfestékkel, hogy valójában az akril drágább. Az akvarellfesték kifejezetten makacs anyag, és hibátlanul és gyorsan kell minden mozdulatot végigvinni. Az akril és a tempera jóval kezesebb, de mind a kettőnek megvan a maga fura természete, hogy száradás közben minden egyes szín máshogy változik, amit meg kell tanulni, különben esély sincs arra, hogy visszatérjek a képnek egy korábban megfestett részére. Az olajfesték ezekkel szemben elképesztően engedelmes anyag, fantasztikus érzés, hogy azt csinálok vele, amit akarok. Persze itt is meg kell tanulni, hogy egy kép felépítésének megvan a maga rendszere, és azt is tudni kell, hogy mely festékek fednek jól, melyek áttetszőek. De ez semmi a többi festékhez képest.

A festőtábor három napján festettem egy csendéletet, mert rajzolni sok csendéletet rajzoltam, de soha nem festettem (legalábbis olajjal). Elkezdtem egy reális, de elképzelt tájképet festeni fejből. Nem tipikus cél elképzelt tájakat festeni, de én ezt szeretném megtanulni. Mindkét festmény ehhez amolyan előzetes felkészülés.

Bea festőiskolája egyébként lelkes amatőröknek szól, az amatőr szót szigorúan a legpozitívabb értelemben kell érteni. Meglepően sok tehetséges ember él észrevétlenül közöttünk, akiknek a tehetségét kibontakoztatni kevés lehetősége van. Épp ezért minden olyan lehetőség, ami ezt valóban segíti, az maximálisan támogatandó. Ráadásul az önbizalmukat meghatározza, hogy semmilyen művészeti végzettségünk nincs. Beától tömény lényeget kapunk: technikázást, hogy hogyan kell előkészülni az olajfestésre, milyen sorrendben haladjunk a festésnél, meddig haladhatunk ,,egy menetben", ecsetkezelést, a színekről, híres és érdekes festőkről sok-sok konkrét adatot, tényt színesen, érdekesen és hitelesen, ugyanis Bea maga is fest, mégpedig kiválóan. Nagy élmény volt a tábor, mert minden együtt volt: érdekes volt a többi résztvevő, Bea személyisége és megszállottsága magával ragadó, egyszerűen magával sodorja az embert, és azt veszi észre, hogy este tíz óra van, amikor már egyébként aludni szokott, de most itt ül, és lelkesen pasztellképet készít. A helyszín egy több hektáros kúria lovakkal, szamárral, magyar szürkemarhával, papagájokkal, macskákkal és csodálatos kerttel, ahol egy nagy csarnok kifejezetten a festők kedve szerint van kialakítva festőállványokkal, csendélet-alapanyagokkal és a falon ismert és kevésbé ismert mai festők festményeivel.

Mivel minden összefügg mindennel, elárulom, hogy a kitalált tájkép természetesen kapcsolódik a lénygyűjteményhez, és a készülő regényhez is: azt a helyet festettem, ahol előkerültek a sokujjú madárlábnyom kövületek. Ez azon képek egyike, ami a regény írása közben különösen élénken jelentek meg a fejemben. Rendkívül izgalmas, ugyanakkor nagyon nehéz feladat ilyet lefesteni hacsak nincs az embernek fotografikus memóriája, és sajnos nekem nincs.