IN MEMORIAM FELVINCZI-TAKÁCS ZOLTÁN

(..) Nálunk most, a magyarság legnagyobb letörtségében, mikor minden bajunkat a nyugati társadalmak korlátoltságának és elvadultságának köszönhetjük, a tudatlan ember félelmével tekint az átlagos műveltségű társadalmi lény a távol Kelet felé. Miközben pedig „Ázsiáról" beszél, „kultúrfölényét" hangoztatja. Fél a Kelettől, mert sokszor hallott már szajkózni bizonyos „sárga veszedeleméről”. Fölényessége szintén tudatlanságán alapszik. Egyszerűen nem tudja (az iskolában sem tanították meg rá), hogy ami életét kellemessé teszi, annak nagy részét Keletnek köszönheti. Nem veszi tekintetbe, hogy a szőnyeg, melyen jár, keleti, hogy a selyem, amelybe öltözködik, a papír, melyről olvas, a porcellán, melyből indiai vagy kínai teáját issza, keleti származású, hogy a színes plakát, melyet úton-útfélen lát, a távol keleti művészet hatását hirdeti, hogy ahol élete mindennapi megnyilatkozásaiban művészetet igényel, többnyire a kelettől szokta azt kölcsönözni.

A mai szorosabb értelemben vett Nyugaton napról napra hódít a távol Kelet művészete és művészi ipara. Anglia, Amerika és Franciaország legnagyobb nyilvános gyűjteményei gazdag keletázsiai osztályokkal rendelkeznek. London, Newyork és Páris nagy művészeti piacain a keletázsiai műtárgyak a legkeresettebb cikkek közé tartoznak. Németország sem marad el nyugati versenytársai mögött. A németek, szokott rendszerességükkel, külön keletázsiai múzeumokat rendeztek be. A nehezebb mozgású Ausztria még nem nyitotta meg, de már szervezi Bécsben keletázsiai művészeti múzeumát. Mi megelőztük őt e téren. Szovjetoroszország is megnyitotta már a maga keletázsiai művészeti gyűjteményét Moszkvában. A svédek vezető szerepet küzdöttek ki maguknak jelentős keletázsiai gyűjteményeikkel és tudományos expedícióikkal. Andersson svéd tudós érdeme Kína újabb kőkorszakának feltárása. Az ő nagy vállalkozásának eredményeként tudjuk ma már, hogy Ázsia legkeletibb részének újabb kőkorszakbeli műveltsége rokon vonásokat mutatott nemcsak Közép-Ázsiával, Indiával, Iránnal és Mezopotámiával, hanem délkeleti Európával, Galíciával, Besszarábiával, Bukovinával, Moldvával, Bulgáriával és Erdéllyel is. Már az őskori műveltségnek ez a ma még meglepően hangzó összefüggése hazánktól Kínáig, sőt Japánig azt a becsületbeli kötelességet rója ránk, hogy a távol Kelet régi műveltségével és művészetével behatóan foglalkozzunk. Ugyanezt a következtetést kell levonnunk abból a tényből is, hogy a legrégibb népvándorlások, különösen pedig a hunn- és avar-korszak magyarországi emlékei közt keletázsiai eredetű, azaz keletázsiai mintára készült tárgyak találhatók. Látható ebből, hogy a legelső „chinoiserie"-k Európában nem XVIII. századiak, hanem a keleti művelődési területek bronzkorából származnak. A mi régészetünkre és művészettörténelmünkre sok fontos kérdés megoldása várna e tényekkel kapcsolatban. Önállótlanságunkat bizonyítja, hogy tudományos köreinkben nincs meg ez irányban a hajlandóság. Nincs meg pedig azért, mert a keletkutatás szükségessége nem ment át nálunk a köztudatba. Úttörőnek lenni Magyarországon végtelenül hálátlan feladat; nem a konzervativizmus szilárdsága, hanem a meggyőződés, a látókör és az anyagismeret hiánya, az önálló gondolkozástól való félelem miatt, minek következtében az újítót bénító bizalmatlanság vagy legjobb esetben közöny fogja körül. (Az alantasabb „tudománypolitikai" machinációk mételyező hatásáról nem is akarok ezúttal beszélni.) Egy széplelkű idegen, kinek egész életét nagy érzések kormányozták és aki nálunk magyar hazafivá és gazdag emberré lett, új hazája iránt való hálából nemzetünknek ajándékozta azt, amiben életében legtöbb öröme telt. Ebből az ajándékból keletkezett a Hopp Ferenc Keletázsiai Művészeti Múzeum. Ennek a gyűjteménynek a hivatása nálunk feltörni a közöny jégbörtönét, mely a keleti művészetek iránt való érdeklődést kifejlődni nem engedi (...).

A feladat annyira nehéz volt, hogy megoldása a reális számító előtt szinte lehetetlennek tűnt fel. A sors azonban nem szereti, ha szeszélyeit reális számításokkal akarják megtréfálni. Hol van az a józan gondolkozású ember, aki hinni merte, hogy 1919-ben lesz Budapesten keletázsiai művészeti múzeumunk? És ki merte hinni, hogy ebbe a múzeumba rövid idő múlva szinte maguktól jönnek a legnehezebben elérhető műtárgyak? Még amikor Schwaiger Imre úr évekkel ezelőtt kilátásba helyezte, hogy a gyűjteménynek juttatott régi ajándékait újakkal fogja tetézni, akkor se mertem hinni, hogy éppen kínai festményekre van kilátásunk (...).

A fentiekben nyújtott rövid áttekintés talán fogalmat ad arról, hogy ez értékeket hol kell keresnünk és hogy ez értékek csakugyan azok, amelyeken a távol Kelet művészetének nagysága alapszik. A Hopp-Múzeum azonban mindezeken felül ébren tartja nálunk az érdeklődést Keletázsia iránt és legjobb szövetségesünk a szégyenletes előítéletek elleni küzdelemben, melyek a távol Kelet géniuszának termékenyítő erejét elzárják előlünk (...).

Megjelent A Magyar Művészet 1925. évi számában.