Figura tájban

A transzavantgárd utáni generáció tagja vagyok, ezért nem érzem kihívásnak a tudatos eklektikusság kiemelését, mert stílusommal egyéni szintézis kialakítására törekedtem, és hitem szerint ez egy állandó folyamat. A hagyományos allegorikus képi megfogalmazást különböző tér- és idősíkokkal próbálom kibővíteni, ezzel előző években is kísérleteztem. Már a barokk festészetben is az égi és földi, a transzcendens és immanens, a szakrális és hétköznapi találkozása a képtér kitágításával, a különböző szférák összevonásával valósult meg. Célom lett a képi allegória újragondolása, más kontextusban való felélesztése. Az allegorikus képiség alkalmas arra, hogy az egyszerű jelenet akár spirituális távlatokra irányítsa a figyelmet. A természet és a figura, színek és formák kapcsolódása által felszámolja a határokat, a panteista összefonódás a természethez való visszatalálás művészeti formája. Az ábrázolás absztrakciója, színek, foltok, szabadon kezelt sziluettek megtartják a látványt, mint külső modellt, de egyben önállósul, és belső képzetként kiemeli a pillanatnyiságból. Ahogyan a klasszikus korban az eszményi tájkép ideája a mitologikus, allegorikus elvágyódást sugározta, úgy a hétköznapinak tűnő élmények az emlékezés által válnak transzcendensé. Természetesen egy modern tájképben már a természet sérültsége, szennyezettsége is kifejezésre kerül. A színkezeléssel és a szituációk együtthatásából akár rejtve vagy közvetlenül a harmonikus kapcsolat felbomlását is érzékeltetem. Megjelennek a komorabb hangvételű, kontrasztosabb, mélytónusú tájimpressziók is, a figurák is halmozottan, egymást fedve már nem bukolikus életérzést sugároznak. A hideg, sötétebb tónusok és a látványelemek absztrahálása által elemibb formálás irányába haladok, az allegorikus barokk légiessége már eltűnt. 
A Bacchanália című festménynél már elkülönülve néz ki a képből a szemlélő, jelezve, hogy a beleolvadó azonosulás megszűnt, nincs szimbiózis. Ez a képi toposz már a reneszánsz festőknél is szerepel, mint tanúságtevő és megfigyelő kapcsolatot teremt a nézővel. A mitikus időtlenségből megtörtént esemény lesz, immanens történet, amit szinte a jelenlétével igazol a művész. A transzcendens és az immanens, a szakrális és a hétköznapi csúszik egybe egy képen belül. Az allegorikus felfogást fokozatosan elhagyva olyan képeket készítek, ahol a szimbolikus jelentés sokkal rejtettebb összetevője a képeknek.