Girolamo Diruta élete

Girolamo Diruta, ferences rendi szerzetes életéről mindmáig keveset tudunk annak ellenére, hogy számos zenetudós tett próbát arra, hogy közelebbi ismeretséget kössön az Il Transilvano szerzőjével. Az első jelentős vállalkozás Karl Krebs nevéhez fűződik, aki a német Vierteljahrsschrift für Musikwissenschaft folyóirat 1892-as számában tette közzé az Il Transilvano első részletes elemzését, mely már tartalmazza a korban fellelhető Dirutával kapcsolatos életrajzi tudnivalókat.

A legújabb és legkiterjedtebb kutatást Carlo Segoloni professzor végezte, aki eredményeit a 2011. szeptember 9-10 között Derutában, az Il Transilvano témájában megtartott konferencia keretében mutatta be, melynek tartalma nyomtatásban is megjelent olaszul.

Girolamo Diruta 1546 körül született a közép itáliai Umbria tartományban, Derutában. Szülővárosából a közeli perugiai ferences rendi kolostorba kerül, ahol első komolyabb zenei tanulmányait is kaphatta, amiről egy 1566-ban keltezett levél tanúskodik, melyben kéri egy rokonát, hogy:

[…] emlékeztessétek Angelo testvért, hogy amikor [Perugiába] feljön, némi étkészleten túl hozza magával mindenképpen a klavikordot, vagy az enyémet, vagy Francesco testvérét, vagy amelyik nektek kényelmesebb.

Ezután a correggio-i ferences rendházba költözött, feltehetőleg, hogy a híres orgonista Claudio Merulo tanítványa lehessen, azonban nem sikerült találkoznia áhított példaképével. Velencébe érve végre elkezdhette képzését Costanzo Porta (1528-1601), Gioseffo Zarlino (1517-1590) és Claudio Merulo (1533-1604) mestereknél.

Maga Diruta meséli el az Il Transilvano első részében találkozását a San Marco bazilika két orgonistájával:

[…] útra keltem, és különböző vidékeken járva végre a nemes Velence városába értem, ahol Szent Márk híres nagytempomában egy orgonapárbajnak voltam fültanúja. A templom két orgonája oly művészien és olyan eleganciával válaszolgattak egymásnak, hogy hallatán majdnem kibújtam a bőrömből, és telhetetlenül vártam, hogy megismerjem az orgonajáték eme két bajnokát. A templom kapujában állva végre megpillantottam feltűnni a San Marco két orgonistáját, nevezetesen Claudio Merulo-t és Andrea Gabrieli-t, akiknek magamat ajánlva a követésükre vállalkoztam. Claudio úr tanítványául fogadott, és ő a tudásával, míg én a gyakorlásommal járultam hozzá ahhoz, hogy elhagyjam a rossz módszert és a jót tanuljam meg.

1580-ban Diruta nyomtatásba adja első művét Velencében, Angelo Gardano nyomdájában. A könyv címe Il primo libro de contrapunti sopra il canto fermo delle antifone, mely ötszólamú vokális egyházi műveket tartalmaz, az egyházi év főbb ünnepeihez tartozó antifonák feldolgozásaként. A mű a reneszánsz polifónikus kórusirodalom megszokott módján lett nyomtatva, vagyis nem partitúra formátumban, ahol az összes szólam olvasható ugyanazon az oldalon, hanem úgynevezett libri parte,vagyis minden szólam külön könyvbe nyomtatva jelent meg. Sajnos a nyomtatványok limitált számából adódóan ebből a műből mára csak a két felső szólamból, cantvs és altus szólamokból maradtak fenn példányok, a többi szólamkotta elveszett, vagy felfedezetlenül lappanganak. Az Il Transilvano két részét (1593, 1609) a velencei nyomdász Giacomo Vincenti-nél ki.

Diruta orgonista pályafutásának főbb állomásai a Velencéhez közel eső Chioggia város dómja és az umbriai Gubbio dómja.

Életkörülményeiről saját maga ír egy 1602-ben, Chioggia-ból címzett (egyetlen fennmaradt) levelében, szülővárosa, Deruta magisztrátusainak egy mára elveszett felkérésre adott válaszlevélként.

Diruta a levélben megköszöni a ferences rendház iskolájának vezetésére vonatkozó ajánlatot. Elmondja, hogy nagyon szeretne visszatérni szülőföldjére, és leírja az aktuális életkörülményeit, beszámol a nála lakó unokaöcseinek (Agostino és Bernardino Venturi da Diruta) tanulmányairól, valamint kinyilvánítja a jövedelmére vonatkozó elvárásait:

És kérem, vegyék figyelembe körülményeimet: egy tekintélyes püspök pártfogásában élek egy városban, melyről kimondhatom, hogy Velencében található. Biztos fizetésem 120 scudo-ra rúg, melyet további 25, vagy 30 scudo egészít ki, mely összesen 150-et tesz ki. A saját magam ura vagyok a házamban, semmi dolgom nincs a szerzetesekkel, és a Jóisten kegyelméből mindenki szeret engem.

A levél e része rendkívül érdekes, hiszen arra enged következtetni, hogy Dirutának Velencében saját ingatlana volt, ami már az ő korában is pazar fényűzésnek számított. Nem is kérdéses hogyan tehetett szert ekkora vagyonra az a ferences szerzetes, aki nem sokkal korábban még a correggo-i rendházban töltötte egyszerű életét: Báthori Zsigmond, Erdély fejedelme minden bizonnyal rendkívüli mértékű adományokkal hálálta meg az Il Transilvano, vagyis a neki ajánlott Az Erdélyi című orgonaiskola megalkotását.

Élete utolsó szakaszát Diruta szülőföldjén, Umbriában töltötte, ahol feltehetőleg 1624-ben, vagy 1625-ben hunyt el.