Görömbei80_ Tanítványok emlékeznek

Görömbei 80 - Lajtos Nóra emlékezése

„Meg fogok halni, Nóra!” – mondta Görömbei Tanár Úr halála előtt talán fél évtizeddel is, komoly arccal és még komolyabb hanghordozással, miután hellyel kínált szobájában, s én félszegen ültem le hatalmas foteljébe. „Ne mondjon már ilyet, Tanár Úr!” – válaszoltam megijedve, mire kedvesen elmosolyodott, s azt mondta: „De hiszen mindannyian meghalunk. Nem tudta, Nóra?” Eladdig nem ismertem humorát, s habár ez morbid humor volt, jól állt neki.

Nem tudnám megmagyarázni, miért éppen ez a röpke párbeszéd ugrott be elsőre róla az emlékezés gesztusával. Talán mert az esendő embert látom most benne hirtelen, azt, aki halála előtt három héttel felcsörgetett a mobilomon, és arra kért, látogassam meg budaörsi otthonában. Már több helyen elmondtam, de itt is hadd maradjon nyoma. Teljesen képben volt: a disszertációm 56 oldalnyi fejezetéről teljes szellemi frissességgel tudtunk beszélgetni, nem volt igaz, amit a tanszéken hallani lehetett, hogy gyengült volna a memóriája. Igaz, attól félt a legeslegjobban. S amikor pólóban és szabadidő nadrágban ült az ágya szélén, én akkor is vasalt inget, öltönyt és nyakkendőt képzeltem rá, papucs helyett bokszolt bőrcipőt. Mert Görömbei András Tanár Úr mindig maga volt az elegancia, akit nem lehetett leszólítani a folyosón, ha éppen órára igyekezett, mert azt mondta: ő nem késhet el.

Levelező szakos hallgatóként nem volt szerencsém hozzá, de a Nyíregyházi Főiskolán sok dicsérő szót hallottam róla volt tanítványaitól (Jánosi Zoltántól, Karádi Zsolttól, Gerliczki Andrástól), így amikor az egyetemre kerültem, szerettem volna megismerni, ezért látogattam a Határon túli magyar irodalom tárgyú előadásait. Aztán jelentkezve a doktori iskolába, őt választottam témavezetőmül.

Egy hihetetlen türelmes, szabad kezet adó professzort ismertem meg a személyében. A doktori műhelyórákon bemutatott tanulmányainkról mindig úgy alkotott véleményt, hogy azt a végsőkig elmenő tapintatosság papírjába csomagolta. Mindannyian voltunk annyira „okosak”, hogy értettük szavait. Egyenes volt, de soha nem sértő. Az egyik ilyen megjegyzése egy igen gyakori idegen szó használatára vonatkozott, a fókuszálra. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg: a fókuszál nem csinál semmit, csak összekuszálja a dolgokat… Ezen aztán mindannyian elmosolyodtunk, és megértettük, amit meg kellett értenünk belőle. Nem tudom, miért, de gyakran éreztem zavarban magam, mert úgy beszélt velem, mintha egyenrangú volnék vele. Kollégaként tekintett rám. Képes volt felemelni magához minket, pedig az ő szellemi tágasságához mérni nem sok mindenkit tudnék.

„Ma meg fogok halni, Andor!” – mondta neki nap mint nap éjnek évadján a telefonba Csoóri Sándor. Ezt kissé bosszúsan mesélte el nekem, ugyanis a költő valóban éjszaka csörgette fel barátját, akit álmában értek eme vészjósló telefonok. Aztán az élet más tánclépést diktált.

Leveszem a polcomról Sütő Andrásról írt monográfiáját. Az Anyám könnyű álmot ígérből idézi az író kárpitos apjának szavait: „Jertek majd ki a síromhoz világítani, nem azért, hogy engem lássatok, vagy én lássak valamit, mivel a föld betömi a szemem, hanem hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa.” Rám hullik, érzem, az emlékezés fénye.

Végső emlékeket keresek. Az íméljeimet nézegetem, amikor is rábukkanok egy húszéves, 2005. január 18-ai keltezésű levélre, amelyben egy kritikámért lelkesedik, amelyet a levél tartalma szerint a Hitelnél „hagyott”. Aláírás: GA (de nem X-ből)

G.A.: egy örökké belém vésődött monogram, soha nem törölheti ki belőlem az élet. Nagyon hálás vagyok érte a sorsnak, hogy ismerhettem, s tanítványa lehettem. Köszönöm neki, hogy elröpített a Tejút-sűrű, szép szavú Irodalomig. Fullasztó a csönd, ami körülveszi, és a magamra hagyatottság, a lélekindító Hiány mázsás érzése. Együtt kell élni vele. Pontosabban: Nélküle.

Per omnia seacula saeculorum…