Ha még élünk (vers) Tóth Erzsébetnek

Lajtos Nóra:

Ha még élünk

Tóth Erzsébetnek

„Most fogok meghalni, Andor” – szólt a telefonba

Csoóri Sándor hajnalonként, elhaló hangon.

Volt olyan hét, hogy mindig telefoncsörrenés

ébresztette Andort, a jó barátot. Ezt nekem

az egyetemi szobájában mesélte. Ültem az óriás

plüss foteljében, mint egy kis madárfióka,

akkor még akkora voltam, hogy elnyelt a fotelje.

„Ma hajnalban megint hívott Csoóri, hogy most

fog meghalni, és szeretne elbúcsúzni tőlem.

Mondtam neki, hogy nem fog meghalni, de ő

erősködött, hogy ugye szép temetése lesz.”

Aztán úgy alakult mégis, hogy azon a júliusi

kánikulában a Tanár Úr ravatala mellett álltunk,

s a gyászoló tömeg egyetlen elfojtott lélegzet-

vétel volt. Sirattuk, már aki tudott sírni, én már

régóta nem tudok, emberi tartását, lexikonnyi

tudását, nemzeti önismeretre tanítását, és azt

a példát, amit mesterként mutatott nekünk.

Hogy alázattal és szolgálattal kell nyúlnunk

a versekhez, az írásokhoz. Tőle tanultam meg

azt is, hogy a vers nem megíródik, hanem írják,

az csak úgy magától nem íródik meg. Mennyi

rög és bucka van egy ember életében, s mennyi

hóesés...

Egy májusi napon nekem is megcsörrent

a mobilom. Ő volt. „Jöjjön el hozzám Budaörsre.”

szólt ő is elhaló hangon. Éreztem, nagy a baj, hát

elmentem. Édesapám vitt fel autóval a Vöröskő

utcai házukba. Kata már várt a kapuban, majd

bekísért hozzá a hófehérre festett falú szobába.

Az ágyon ült, azt mondta, nagyon örül, hogy eljöttem,

de ez már nem látszott az arcán. Pólóban és mackó-

nadrágban volt és papucsban, de én öltönybe öltöztettem,

és megigazítottam a nyakkendőjét is, bokszolt cipőbe

bújtattam a lábát, és közben figyeltem összekulcsolt

szép kezeit. Sokat hallottam, hogy sok diáklány a kezébe

volt szerelmes. Én nem voltam bele szerelmes.

„Olvastam a legutóbb átküldött 56 oldalnyi írását.

Nagyon ígéretes munka.” Sokan azt mondták az egyetemen,

hogy már szellemileg nincs ott. De akkor hogyan tudta

felidézni nekem Lotmant, és miként tudtunk volna

beszélni a Sánta Ferenc-novellák narratív struktúrájáról?

„Miért van feketében, Nóra?” – és én akkor elszégyelltem

magam, amiért nagyim gyászát magával vittem hozzá, de

korai hajtás volt még bennem a halála. Az ablakon nem volt

függöny. Szemben ült az ablakkal, azt mondta, el lehet innen

látni egészen Csíkszeredáig. Mert benne elmosódtak a határok.

Határtalan volt benne az Irgalom, a Bűn rózsafüzérrel való feloldoztatása,

és a Gyász szeretett Nagy Gazsija iránt, meg az Iszony a betegségtől.

Már össze-vissza zuhognak az évek a halálokkal:

Nagy Gáspár, Görömbei András, Csoóri Sándor, Esterházy Péter.

meg Borbély Szilárd, meg Térey János. Sok ez a veszteség

nekem is. De még mi írjuk a verset, és elhisszük talán nekik,

hogy az élet és irodalom egy tőről fakad, s még ha ága-boga

hajlik is a vállunkra, el kell tudnunk viselni, amíg még nem

havazza be emlékeinket a könnyes olvadás. Ha még élünk.