Hazanéző a versek útján

A versek útján

https://www.e-nepujsag.ro/articles/a-versek-utjan

Az esztétikai benyomás az első, amikor kézbe veszel egy könyvet, majd következik a számbavétel, az ízlelgetés, a műélvezet, és végül az értékelés. A folyamat meg inkább evidens az irodalmi antológiák esetében, ahol a többszerzős megmutatkozás mindig valami furcsa kíváncsiságot ébreszt: ígéret, nem számadás.
Az Ambrus Lajos szerkesztésében most megjelent Hazanéző a versek útján című sóvidéki lírai antológia*  már keménykötéses borítójával felhívja magára a figyelmet. A szürke sószínben pompázó, fehérbe formázott népi-mitológiai figurákkal díszített fedőlap rögtön bemozdítja a könyvszerető olvasót, s számbavételre serkenti. Kik lehetnek e viszonylag kis kiterjedésű tájegység jeles költői, akik kiérdemelték az olvasói megmérettetést egy ilyen ízléses tálalásban?… És itt jön a számbavétel.
25 élő vagy holt költő sorakozik fel benne, és mindegyik költőhöz – a saját portré mellett – egy-egy képzőművészeti alkotás is társul, 20 képzőművészé – azért 20, mert öt esetben a költő és a művész személye megegyezik –, így együtt formázva meg a kötet korpuszát. Ez a szerkesztői koncepció – egy szerző, egy képzőművész – azt a szándékot takarhatja, hogy együttesen felmutattassék a régió irodalmi-képzőművészeti gazdagsága, egy kötetbe terelve mindazokat, akiknek e tájhoz közük van a születés jogán, vagy az ottani ténykedés ürügyén, akik hozzájárultak Sóvidék kulturális arculatának alakításához.  
A beválogatás kritériuma a kötődés, a ligatúra: a részvételi jog kivívása beleszületéssel, tevékenységgel, választással. „A ligatúrák mély kötések, melyeknek megléte értelmet ad a választási lehetőségeknek” – mondja Ralf Dahrendorf**, és elkötelez.  Jóleső érzés így, egy asztaltársaságban találkozni a szülőföld jegyében, „hogy legyen, ahonnan elmenni, / legyen, ahová visszatérni” (Ambrus Lajos), „kicsi Halál patakánál, / végzetünkből mit se sejtőn, / Parajd felett, fent az erdőn” (Áprily Lajos), ahol fohászkodni lehet még a Hatalmas Úrhoz, „hogy virágozzék e nemzet” (Bölöni Domokos), ahol az anyanyelv „csilingel itt, belül, ha visszahív” (Deák-Sárosi László), s a „mezei úton” még találni „hitvány patkószeget” (Elekes Ferenc). „A szülőföld nem vénül meg, / minduntalan hazaszólít, / ha szuronyos gondok űznek, / tapasztalom, milyen jó itt” (K. Kovács András) annak, ki „nem kunyhóban, nem is palotában: oltáros sátorban” születik (Kedei Zoltán), hol „cserépkályha, láda / stelázsi a konyhában / néma fű és néma fa az udvaron / a falon fiatalkori képe rég halott nagyapáknak” (Király Farkas), s „fákat ültetek, levendulabokrot, / metszem a szőlőt, hátha mégis van értelme” (Király Zoltán), akkor is, ha „az ember csak cipeli álmait, / sírva dicsekszi nyomorúságait” (Király László). S így van jól. „A harcok/ vesztesei / átsétálnak / a holnapba” (Majla Sándor), „reggeltől estig csak a munka” (Márton Károly), és bizony „hullhatna éppen mannaként / az áldás” (Molnos Ferenc), mert „itt van hát a furcsa partraszállás” (Páll Lajos). Napba nézni, jövőt tervezni, dolgozni, alkotni lehet-e itt? A kérdés költői lenne, ha nem volna rá válasz. „Korond: itt néztem / Legelőször napba. / Nap fia lettem” (Ráduly János). Tehát „van egy világ. / És jó benne lenni. / Halandók vagyunk, / de mégis: / porszem-létünk igencsak felragyog / az örökkévalóság fényes-végtelen reggelében” (Simó Márton). És akik maradnak? „ujjlenyomatok”... bár „minden elhalt bőrsejttel közelebb kerülünk a túlfolyókhoz” (Tófalvi Előd).
Az ízlelgetés, műélvezet közepette belefeledkeztem az olvasásba. Alig lehetett abbahagyni. A könyv grafikai anyaga – bár csak fehér-fekete rajz, rézkarc, festmény, kisplasztika, installáció – emeli az esztétikai élményt. Garancia erre:
Benczédi Sándor, Bocskay Vince, Fazakas Koszta Tibor, Józsa Ildikó, Józsa Judit, Kacsó István, Kádár-Dombi Péter, Kedei Zoltán, Kertész Boróka, Kusztos Endre, Kuti Botond, Kuti Dénes, Láng Eszter, Molnos Ferenc, Molnos Zoltán, Moldován Gyula, M. Péter János, Sarkady Imola, Sántha Csaba, Siklódi Zsolt, Sükösd Ferenc, Páll Lajos, Török Sándor, Venczel Árpád, Vinczeffy László.
*Kiadja a Firtos Művelődési Egyesület, Korond, 2020.
**Egy új rend nyomában. Napvilág Kiadó, 2004, 40.