Interjú Kiss Judit Ágnessel

2024-ben jelent meg Kiss Judit Ágnes legutóbbi verseskönyve, A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul. Az új kötet és Nyitott Műhely-beli bemutatója adott apropót ehhez a beszélgetéshez, amelyben szóba került Villon és a ballade-hagyomány, "régi és új összeházasítása", az idősödés méltóképp, főleg humorral megélésének lehetősége és szükségessége, és arról is váltottunk pár szót, hogyan ír és olvas ma a magyar. Ízelítőnek egy kérdés, egy válasz:

"Szókimondó alkat vagy, új köteted nyitóversének pedig egy tőled származó idézet a mottója, amelynek beszélője mint táncost a színpadon mutatja be magát. Hol vannak számodra a kitárulkozás, a magad megmutatásának – akár a szókimondásnak – a határai?

Az első kötetem, az Irgalmasvérnő nyitóverse volt a Portfólió. Ennek a kezdősorát írtam a mostani nyitóvers, a Portfólió 2.0. elé egyfajta cinkos összekacsintásnak a régi olvasókkal. Ez a kötet sok szempontból tükörképe lett az elsőnek: az Irgalmasvérnő is beszél a női lét, a testiség aspektusairól, ez a mostani is – bár nyilván más szempontból – , és itt is egy lírai alteregó köré szerveződnek a szövegek. A két nyitóvers pedig már szándékosan mutatja ezt az összetartozást. Amit a Portfólió felépít, a zene, a tánc, az alkotás, a tanítás, azt a Portfólió 2.0. egyenként lebontja, és talán ezzel már megszületik köztük a párbeszéd, a két kötet közt eltelt tizennyolc év ellenére.

Ami a személyességet illeti, a tánc tényleg hiányzik. Mint a kitárulkozás egyik formája. A másik a vers, ami megmaradt számomra (bár nem tudom, megmarad-e számára az olvasó). Sosem éreztem, hogy határt kellene szabnom benne a szókimondásnak, a szavak kimondásának, hiszen ez maga az írás. Sosem éreztem magamutatónak, mert a vers önmagát mutatja. Mint a homeopátiás szerek készítésénél, olyan sokszor hígítják és rázzák össze, hogy a végén az alapanyagból nem tartalmaz érzékelhető mennyiséget. És paradox módon minél többször hígították, annál erősebb. Nem tudom, mennyire működnek valójában a homeopátiás szerek, de a versre ez nagyon igaz. Mire alakot ölt, a hétköznapi énemből már nem marad benne, csak pár molekula, de az a leglényegesebb, és akkor lesz igazán erős. A vers sűrített nyelve amúgy is kevésbé alkalmas arra, hogy magunkról pletykáljunk, mint egy hosszabb prózai szöveg. Mindez persze addig működik, amíg természetesen, azaz a vers természetéből adódóan működik. Ha megpróbálok szándékosan odamondogató, vagy szándékosan finomkodó lenni, akkor ez a kényes szerkezet összetörik."

A Kiss Judit Ágnessel folytatott beszélgetésem ezen a linken érhető el.