K. I. és I. Gy., közös pontok két írói életműben

A Kormos István születésének 100. évfordulójára megrendezett, K. I. aki voltam című tárlaton, amely bemutatja az író/költő életét és pályájának szakaszait, több helyen is feltűnik Illyés Gyula neve. A két író közötti több mint húsz év korkülönbség, a generációs különbség nem gátolta meg a szakmai-baráti kapcsolatok létrejöttét, hiszen a fiatal Kormos már a harmincas években ismerte, olvasta Illyés műveit. Amikor szerény, de annál fontosabb műveket tartalmazó könyvtárának 1944-es pusztulásáról ír, megemlíti, hogy az odaveszett kötetek között Illyésnek két elengedhetetlen műve, a Rend a romokban és a Puszták népe is ott volt (Kormos István, A vasmozsár törője alatt). Az induló költő származása és témaválasztása miatt is merített indíttatást Illyés költészetéből, és az általa tolmácsolt francia irodalomból.

Már a háború után, Kormos első verseskötetének (Dülöngélünk, 1947) megjelenése előtt történhetett egyik fontos találkozásuk, amelyre Kormos így emlékezik:

„A kötet megjelenése előtt, bejelentés nélkül elvittem belőle tíz verset Illyés Gyula Csejtey[!] utcai lakására. Mielőtt Illyés kivédhette volna támadásomat, azaz kéretlen betolakodásomat, Ika beeresztett a házba, mindjárt megismertem benne Illyés „titkosan messzi és legközelebbi kedves rokonát” – kicsi gyereknapozóban volt, s kezitcsókolomot köszönt, mint én is majdnem Illyésnek. Pimaszul nem törődtem látható fáradtságával. Órákig vallatott, s azt hiszem, tűrhetően kollokválhattam, mert a tíz versből kilencet elfogadott közlésre az akkor induló Válaszba. Verseim alá ő írta oda a nevem, a fiókba rakta mind, s azt ígérte, hogy a következő számtól közölni kezdi sorra mindegyiket.” (Kormos István, A vasmozsár törője alatt).

A Válasz folyóirat számaiban végül Kormosnak négy verse láthatott napvilágot, az utolsó a megszűnő folyóirat búcsúszámában, 1949-ben.

A későbbiekben a gyermekirodalom folytán kapcsolódott össze szakmai tevékenységük. Illyés már fiatal kora óta szenvedélyesen érdeklődött a magyar népmesekincs iránt, olvasta ezek megjelenéseit, gyűjtéseit, maga is lejegyzett meséket. Kormos István pedig először, 1946-ban egy gyermekvers kötettel jelentkezett (Az égig érő fa), a későbbiekben pedig népszerűvé vált kedves verses meséiről (A Pincérfrakk utcai cicák, Vackor-kötetek). 1957-től pedig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó munkatársa lett, feladata volt a kötetek egyeztetése, lektori jelentések készítése. Az ötvenes évek, a hallgatás évei után sok, a szocialista kultúrpolitika által nem támogatott író és költő keresett alternatív műfajokat, hogy műveit megjelentesse és megélhetést találjon magának. Ilyen „helyettesítő műfaj” lett a gyermekirodalom is. Kormos István már kiadói tevékenységének kezdetén felkérte Illyés Gyulát egy népmese válogatás elkészítésére. Erre utal egy 1952-es levele is:

„Kedves Gyula Bátyám,

az Ifjúsági Könyvkiadó megbízásából kereslek meg soraimmal. A kiadó „gyermek-lektora”

vagyok s hátad mögött és tudtod nélkül majd egy éve hangoztatom a kiadóban, hogy régi

népmese-átdolgozásaid mintájára újra megpróbálhatnád az effajta munkát; sokat nyerne vele

meseirodalmunk.”

(Kormos István – Illyés Gyulának; Budapest, 1952. július 23., Illyés Gyula Hagyaték)

 Illyés már korábban szerkesztett egy ilyen kötetet, Ortutay Gyulával közösen, amelyet a Franklin adott ki (Parasztmesék, 1936). E kiadvány szolgált alapjául az új, az ahhoz képest jóval kibővített, és azóta számos kiadást megért Hetvenhét magyar népmese című kötetnek. A kézirat beérkeztével Kormos lektori jelentést készített a kötet tervéről, amelyben méltatta Illyés munkáját:

„Illyés igen nagy örömmel és kedvvel állt ehhez a munkához, s elmondhatjuk, hogy ebben is épp oly tehetségéhez méltót alkotott, mint eddig más jelentős munkáiban. Érzik, hogy ezt a mesekincset, ezeket a hagyományokat épp oly komolyan vette, mint a Puszták népét, vagy 48 hagyományait, s az eredmény épp olyan jelentős, mint azokban a művekben, amelyeket Illyés pályájának csúcsait jelzik. könyve, a hetvenhét népmese valóban reprezentálja népmese kincsünket, eleven, mai, a mienk minden egyes darabja.” (Kormos István lektori jelentése, PIM)

A kötet első kiadása 1953-ben látott napvilágot (Hetvenhét magyar népmese.), Katona Imre válogatásában, Kormos István felelős szerkesztésében és Szántó Piroska gyönyörű rajzaival. Az évtizedek során számos kiadást és több átdolgozás is megért, ma is fontos darabja gyermekirodalmunknak. A könyv egyik meséje, A repülő kastély, 1957-ben Kormos Istvánt újabb verses mese megírására ihlette.

A két költő közös munkáját, baráti kapcsolata nehezen lenne felrajzolható a levelezés alapján, minthogy ebből nagyon kevés maradt csak fenn. Azonban Illyés kései Naplójegyzeteiben több bejegyzést is találhatunk Kormos Istvánról. Az egyik utolsót épp Kormos halálakor:

„1977.  Október 8.

Kormos István meghalt, ő is.

Töredékét adta ki annak, ami benne volt. Húsz évig egy sort sem írt. S mikor újra kezdte - mintha közben tevékenyen folytatódott volna? Max Jacob? Magyar paraszti múlttal.”