Kájoni János nyomában

Kétségkívül a legfontosabb eredménye a közelmúltban tett erdélyi túrának egy Újtusnádon tett felfedezés. Székelyföldön – ellentétben Szászfölddel – a XIX. század előtti hangszerek száma igen csekély, a Székelység jellegzetes késő barokk orgonái is leginkább a XIX. század első feléből származnak. Az annál régebbi hangszerek túlnyomó többségét a XIX. században Szászföldről felvásárolt XVIII. századi orgonák adják. XVII. századi hangszerekre vannak ugyan példák, de alig. Csíkbánkfalva kétregiszteres 4’-alapú pozitívja a temetőkápolnában méreténél fogva teljesen egyedi, megjelenésében Vest korát tükrözi, feltehetően szász-, vagy felvidéki mester műve. Hogy utólag felvásárolt orgonáról van-e szó, egyelőre nem tudható. A Csíki medence másik XVII. századi, méltatlanul elfeledett hangszere az újtusnádi plébániatemplomban található kissé átalakítva, de jelentős eredeti anyaggal. A hangszer az 1880-as években került az akkor még új templomba használtan, azonban nem Szászföldről, hanem a szomszédos Nagytusnádról. Eredeti helye levéltári adatok alapján Csíksomlyón volt. Egy 1883-as levél a hangszert 1729-re datálja, ami a homlokzat alapján bizonyossággal kizárható, mivel a jellegzetes porcdíszes manierista faragványok és a hangszer homlokzatának elegáns hármas tükre az 1690-es évektől már nem jellemzők. Valószínű, hogy az 1729-es évszám egy átfogó javítást takar. Egy stilisztikai becslés alapján az orgona ekkor körülbelül 50-60 éves lehetett. Amennyiben ez az orgona az 1670-es években Csíksomlyón épült, nagyon valószínű, hogy Kájoni János műhelyével van dolgunk. Erre már a levéltári adatok átnézése előtt az orgona vizsgálatánál gyanakodni kezdtem. Ugyanis a hangszer fémsípművének legöregebb rétege rendkívűl durva kialakítású dilettáns munka. Itt nem egy másod-harmadrendű kismester rusztikus stílusáról beszélünk, hanem egy nem hivatásos orgonaépítő jószándékú, de ügyefogyott amatőr munkájáról. Kájoni feltehetően felvidéki tanulmányai alatt ismerkedhetett meg közelebbről az orgonaépítéssel. Tanulmányainak ez értelemszerűen egy mellékszálát képezte. Csíksomlyóra visszatérve csekély szakmabeli jártassága is hiánypótlónak mutatkozott. Orgonajavító műhelyt alapított és egy-két szerzetestársát maga mellé vette. Egyikük sem volt orgonaépítő. Az újtusnádi hangszer rendkívül esetlenül megmunkált sípművét vizsgálva kézenfekvő a kapcsolat a XVII. századi amatőr csíksomlyói műhely és az újtusnádi XVII. századi kisorgona között, melynek nyomai a források szerint Csíksomlyóra vezetnek vissza. A fémsípok esetén külön ki kell emelni a már említett felvidéki, feltehetően lengyel gyökerű széles labírozást, mely az újtusnádi sípokon már karikatúrának hat aránytalansága miatt. Mindenesetre szembeötlő, hogy ezúttal is az erdélyi-felvidéki, lengyel hatású orgonastílussal van dolgunk. Továbbá valószínűsíthető, hogy megtaláltuk az egyetlen fennmaradt Kájoni-orgonát!

A lelet azért is jelentős, mivel Kájoni műhelyének hangszerei elkallódtak, valamint harmadrendű minőségük okán egyszerűen kiselejtezhette őket az utókor. Az újtusnádi lelet – ha mégoly szerény is – összehasonlításban nagyon jó képet ad a Kájoni-korabeli viszonyokról. Szakszerű restaurálása esetén az előadói praxis egy olyan hangszert nyerhetne, amelyen Kájoni műveit és gyűjtéseit a leghitelesebb hangzással lehetne előadni.