Képzelőerő és Koncetráció - Mihail Csehov

Képzelőerő és Koncentráció

„Az ember annál fiatalabbnak és fiatalabbnak érzi magát, minél inkább belép a képzelet világába. Most már tudja, hogy csak az értelem volt az, ami merevvé és öreggé tette a lélke megnyilvánulásában.”

RUDOLF MEYER

KREATÍV KÉPZELET

Éjszaka, amikor egyedül vagyunk a hálószobánkban, gyakran élénk képek bukkannak elő a sötétségből. Lelki szemeink előtt rejtélyes módon megjelennek a nap eseményei. Hirtelen feltárulnak előttünk a látott emberek arcai, beszélgetéseik és viselkedésük, egy város utcái vagy vidéki mezők. Többnyire passzívan nézzük ezeket az ismerős képeket, de ezek között különös, számunkra ismeretlen látomások jelennek meg. Olyan jelenetek, hangulatok, események és emberek keverednek mindennapi mentális képeinkkel, amelyekkel semmi kapcsolatunk nincs, és minden irányba elágaznak. Úgy tűnik, hogy az új képek a mi irányításunktól vagy kívánságainktól függetlenül alakulnak ki és alakulnak át. És amikor ez megtörténik, egy másik valóságba kerülünk.

Felfedezhetjük, hogy egy rejtélyes látomást üldözünk, nem létező problémákat oldunk meg, vagy egy idegen országban utazunk, idegenekkel beszélgetünk, látjuk a semmiből előbukkanó fantasztikus dolgokat, amelyek gyakran hívogatnak, és néha taszítanak. Figyeljük a dolgokat; "kémkedünk" a helyzetek után, amelyek a semmiből nőnek ki. A furcsa képek egyre erősebbek és erősebbek lesznek, és olykor nevetésre vagy sírni késztetnek, örömbe, bánatba visznek. Végül felébred érzéseink teljes skálája.

Ennek az ismeretlen terepnek a megpillantása arra késztet bennünket, hogy elhiggyük, hogy képeinknek egyfajta saját létezésük van – amelyek egy másik világból származnak. Ez még akkor is nyilvánvalóvá válik, amikor arra eddzük magunkat, hogy tudatos munkát végezzünk kreatív képzeletünkkel. A művészek – minden területen – azt állítják, hogy nemcsak a nap vége után veszik ilyen képek körül őket, amikor eljön a magány és az éjszaka, hanem napközben is, amikor süt a nap, egy zajos városban vagy egy kis szobában - mindenhol. A művészek a képeikkel élnek. Ők és a képeik egymáshoz tartoznak, egymásra vannak utalva, és mégis a képeknek saját létezésük van.

A nagy német rendező, Max Reinhardt így vallott: „Mindig képek vesznek körül”. Charles Dickens ezt írta naplójába: „Egész reggel itt ültem a dolgozószobámban, és vártam Twist Olivérre, aki nem érkezett meg!”. Goethe kijelentette, hogy az inspiráló képeknek Isten gyermekeiként kell megjelenniük előttünk, és szólítaniuk kell: „Itt vagyunk!”. Raffaello egy szobájában mozgó képet látott, amely később a vásznán a Sixtusi Madonna lett. Michelangelo kétségbeesetten panaszkodott, hogy képek üldözik őt, és arra kényszerítik, hogy mindenféle anyagból, még tömör kőből is faragjon.

Hogyan kérdőjelezhetjük meg a mesterek és az írók hitét, hogy képzeletbeli életük kívülről érkezett hozzájuk? És vajon nem vetnék-e meg a kreativitás szűkös, kizárólag a személyes emlékekre és erőfeszítésekre támaszkodó felfogását? Kétségtelenül úgy éreznék, hogy ma megtagadjuk a képzelet objektív világával való kommunikációnkat, szemben az ő szabad kalandozásaikkal. A mesterek teremtő impulzusa a rajtuk túli világ felé való terjeszkedés volt, míg a miénk gyakran önmagunkban való visszahúzódás.

Az európai és ázsiai kultúra régi mesterei talán még azt is odakiáltanák nekünk: "Nézzétek meg alkotásaitokat! Nem korlátozódnak a kicsinyes, személyes életünk, vágyaink és korlátozott környezetünk másolataira. A mai művészekkel ellentétben mi megfeledkeztünk egyéni lényünkről, hogy a túlvilági képek tudatos és aktív szolgái lehessünk. Valójában, nem akartunk az irányíthatatlan látomások rabszolgái lenni. De munkánkba, mint egy váratlan áldás, beépítettük őket. Ti miért teremtitek a csúfság, a betegség és a kaotikus torzók          oly sok példányát? Nem egyszerűen azért, mert túlságosan csak magatokkal foglalkoztok, nem pedig a művészetetekkel?"

Az a meggyőződés, hogy létezik egy objektív világ, amelyben képeink önálló életet élnek, szélesíti látókörünket és erősíti alkotói akaratunkat. A művészet alkotófolyamatára vonatkozó új elképzelések fejlesztése és elfogadása, az út, amelyen fejlődhet és megértheti tehetségét. Az egyik ilyen új megközelítés a művész kreatív képi világának objektív létezése. Mi a jutalma azoknak a művészeknek, akik elég bátrak ahhoz, hogy elismerjék a képzelet világának létezését? Megszabadítják magukat attól, hogy a túl személyes, túl intellektuális zavaró hatása állandó nyomást gyakoroljon az alkotói folyamatra, melynek legnagyobb része intenzív, személyes, és az intellektuson túli szférában zajlik.

Aktív várakozás

A múlt és a jelen nagy művészei elismerik a képzeletet irányító veleszületett törvényszerűségeket, és elfogadják, hogy tudni kell türelmesen várni, amíg a kép megérik a legmagasabb kifejezőerőre. Leonardo da Vinci éveket várt, mielőtt el tudta képzelni Krisztus fejét az „Utolsó vacsoráján”, és Goethe elmondta, hogy negyven évig hordozta magában az egyik művének ötletét, mielőtt az megérett a megvalósításra. Természetesen a mai művészek számára egy ilyen elhúzódó folyamat nem életszerű, de alapjában véve ez egy intés a modern színészek számára, hogy sietségükben elvesztették a kapcsolatot a képzeletükkel és következésképpen a képek érettségével.

Kreatív "Tekintet"

Ne gondoljuk, hogy ez a szükségszerű várakozás, belső megállás a kép előtt, passzív állapot. Ellenkezőleg, az igazán felébredt képzelet állandó, tüzes tevékenységben van.

Mit tettek a múlt nagy mesterei, miközben figyelték képeik fejlődését? Tüzes „tekintetükkel”, alkotó, sürgető figyelmükkel együttműködtek velük. Azt látták, amit látni akartak, és ebben rejlett „tekintetük” ereje, de élvezték képeik önálló tevékenységét is, melyek a kérdő tekintetük alatt átalakultak, új tulajdonságokra, érzésekre, vágyakra tettek szert, új helyzeteket jelenítettek meg, új eszméket szimbolizáltak és új ritmusokat fedtek fel. Így tudatosan, kéz a kézben dolgoztak képeikkel. (A képekre vonatkozó kérdésfeltevések helyes módját a 6. fejezetben tárgyaljuk.)

„Átlátni” a képek által

Az érett képzelőerővel rendelkező művészek számára a képek élnek, és olyan valóságosak az lelki szemük előtt, mint amilyen valóságosak a körülöttünk lévő dolgok a fizikai szemünk számára. Ezeknek az élő képeknek a megjelenésén keresztül a művészek egy belső életet „látnak”. Velük együtt élik át boldogságukat és bánatukat; velük együtt nevetnek és sírnak; osztoznak érzéseik hevében.

Nézzük például az olyan alkotásokat, mint a Lear királyt a pusztaságban vagy Claudius királyt a kápolnában. Shakespeare, amikor ezeket a képeket nézte, bizonyára tanúja volt a bennük lévő heves érzelmi viharoknak. Michelangelo, amikor megalkotta „Mózesét”, bizonyára lenyűgözte képének belső ereje, hogy a követ ilyen erőfeszítés nélküli magasságba emelje. Nemcsak „látta” „Mózesének” izmait és inait, a ruha redőit, hajának és szakállának hullámait, hanem lelki szemei előtt „látta” azt a belső erőt is, amely az összes izmot, ráncot és hullámot ritmikus összjátékban formálta. Egykor miért jelentette volna ki Leonardo da Vinci: „Ahol a legerősebb az érzés ereje, ott a legnagyobb vértanú”, ha őt nem égette volna meg képei tüzes élete?

A színpadon a képeknek ezt a belső életét, és nem a színész személyes és apró tapasztalati erőforrásait kell kidolgozni és megmutatni a közönségnek. Ez az élet a közönség és maga a színész számára is leleplező és gazdag. Ethel Boileau ezt írta: „A képeket úgy fogod látni, mint a képzeletedben tükröződő látomásokat. Formát, tartalmat és valóságot adsz nekik, de soha nem fogod tudni, honnan származnak. Nagyobbak nálad – és amikor látok őket szimbólumként megnyilvánulni, akkor saját életük lesz, ami nem a te életed – egy elme, ami nem a te elméd tükörképe. Ekkor megkérdezed magadtól: „Mi ez, amit én hoztam létre?” És minél mélyebb a jelentésük és a jelentőségük, annál többet fogsz kérdezni.”

Tudás a képek által

A képzelet e független világának elfogadása, a képesség, hogy a látomás külső megjelenésén keresztül behatoljon annak belső, tüzes életébe, az a szokás, hogy aktívan kivárja, amíg a kép megfelelő lesz, új és eddig rejtett dolgok felfedezésének a határáig juttatja a művészt. Kétségtelen, hogy a „Mózes” képe új alkotói felismerést hozott Michelangelónak. „ „Parsifal” nagyon foglalkoztat engem” - írta Richard Wagner – „ugyanis egy különös teremtmény, egy lenyűgöző, mindig élénkebb világdémoni nő jelenik meg előttem”.

Ez az új ismeretek elsajátításának folyamata a képzelet segítségével. Az „Utolsó vacsora” megfestésével da Vinci bizonyára növelte istenismeretét, és így fejtette ki személyes filozófiáját, miszerint a „jó emberek” mindig a tudásra törekszenek.

Ez a tudás utáni vágyakozás teszi bátorrá az igazi művészt. Soha nem ragaszkodik az elsőszőr megjelenő képhez, mert tudja, hogy ez nem feltétlenül a leggazdagabb és leghelyesebb. Egyik képet feláldozza egy másikért, amelyeik erőteljesebb és kifejezőbb, és egészen addig teszi, amíg új és ismeretlen látomások le nem csapnak rá leleplező varázsukkal.

Valóban szegény a képzelet, ha hidegen hagyja a művész lelki szemeit, és valóban szegény a bölcsesség áradása az ilyen művészben, amikor azt halljuk tőle: „A művészetemet a meggyőződésemre építettem”. Nem lenne jobb, ha egy művész azt mondaná, hogy a művészetére építette a meggyőződését? De ez csak arra a művészre igaz, aki valóban tehetséges. Nem vettük még észre, hogy minél kevésbé tehetséges az ember, annál korábban alakítja ki "meggyőződéseit", és annál tovább ragaszkodik hozzájuk kitartóan?

Az Igazság Érzetének fejlesztése

Minél inkább fejleszti a művész a képzelet képességét, annál inkább arra a következtetésre jut, hogy ebben a folyamatban van valami, ami valahogy hasonlít a logikus gondolkodás folyamatára. Egyre inkább úgy látja, hogy a képei egy bizonyos belső szabályszerűséget követnek, miközben teljesen szabadok és rugalmasak maradnak. Goethe szavaival élve „precíz fantáziává” válnak.

A színész számára nagyon fontos, hogy kifejlesszen egyfajta „ösztönösséget”, amely megvilágítja, hol térjen el a képek szilárd „logikájától”. A gondolkodás és az érvelés önmagában nem segít - az Igazság Érzete az az elv, ami számít. Ez az érzék elveszett a mi időnkben, de újra ki lehet fejleszteni. Lehet, hogy hosszú időbe telik, amíg a színész észrevehető eredményeket fedez fel magában, de maga az út egyszerű és kellemes. A múlt nagy mestereinek alkotásai ismét jó szolgálatot tehetnek nekünk, és segíthetnek elérni ezeket az eredményeket.

megj.: Michael Chekhov - On the technique of acting - 1991 - 1 - 7 pages