Keszi Imre Elysium című holokausztregényének emlékezete

A Magyar Művészet folyóiratban publikált tanulmányomban Keszi Imre Elysium (1958) című regényének fogadtatástörténetét mutatom be az ötvenes évekbeli recenzióknak és az emigráns holokauszttúlélők kritikáinak a tárgyalásával. Az Elysium irodalomtörténeti nézőpontból a magyar antifasiszta holokausztepika mintadarabjának számít, ami elsősorban ideologikus holokauszt-reprezentációja miatt mint a Sorstalanság ellenpéldája érdemes a megkülönböztetett figyelemre. A hazai recepcióban már találkozhatunk a két regény összevetésével, mégpedig azon feltevésből kiindulva, hogy nem lehet kizárni annak lehetőségét, Kertész maga is olvashatta Keszi művét. A Kertész-filológia mindezidáig nem szolgált perdöntő dokumentummal ezen kérdésben. Az Elysium hatástörténetéből Koltai Ágnes Paradicsomi játék (1987) című filmkritikája emelhető ki, amely a két regény közül csak a Sorstalanságot tartotta világirodalmi formátumú regénynek, az Elysium úgy látta, nem tudott megfelelni a nagy regényre vonatkozó szerzői ambíciónak, emellett nem akart lemondani a történelmi igazságosztás igényéről sem.                             

A holokauszt emlékezettörténetében az 56-os forradalom után következett be jelentős, közösségi tabuváltás eredményező fordulat.  A  legfontosbb tabu ekkortól az "ellenforradalomként" megbélyegzett októberi eseményekre vonatkozott, háttérbe szorítva ezzel az izraelita hitre korlátozott zsidó identitást ilettő tabusítást. A kádári holokauszt-emlékezetpolitika saját jelenének előfeltevései és aktuális szükségletei felől olvasta újra a múltat. A zsidóellenes népirtás ennélfogva nem tartozott a frekventált közéleti-kulturális kérdések sorába, jelentését a pártállami ideológiaként funkcionáló antifasiszta történelemszemlélettől nyerte el. Alkotói munkájában Keszi illeszkedett a korszak ideológiai elvárásaihoz, műve ezért válhatott reprezentatív értékű epikai példájává a holokauszt antifasiszta humaizmus jegyében történő ábrázolásának.