Két Bánffy-levél Kolozsvárról, 1949

Bánffy Miklós – Barcsayné Bánffy Katinkához

(Kvár, 49. IV. 27.)

Kedves jó Bellóm!

Megkaptam 14-iki levelét és az azelőtt küldött lev. lapját is. Nagyon köszönöm, mert olyan jólesik a betűit látni, és legalább írásban diskurálni egymással. – Rengeteget gondolok Magára, és aggódom és töprengek. Szörnyű ez, hogy nem tudok semmiben segíteni az állapotán. De innen képtelenség, és még hogyha kijutnék is, akkor se tudom, miből tudnék a segítségére lenni, hiszen semmi jövedelmem sincs, és nem is lesz, ha valamelyik új írásomat nem tudnám esetleg ott kiadatni. Erre azonban kevés kilátás van. – Én eddig azt reméltem, hogy dr. Kiss Tamás, mielőtt elutazott, talán gondoskodott Magáról. Ez olyan természetesnek látszott előttem, de hát persze én dr. Kiss körülményeit egyáltalán nem ismerem. – El tudom képzelni, mennyire hiányzik Magának a napfény. Annál inkább el tudom képzelni, mert én is egyedül vagyok, és sehova falura nem mehetek, és el vagyok zárva mindazoktól, akiket legjobban szeretek. – A kiutazásom ügye megoldatlan. Folyton biztatnak, hogy bizonyosan meglesz; de mikor?! – És folyton-folyvást fogy a pénzem, és maholnap nem lesz, amit egyem.

Az egészségem elég jó. Itt három nap óta beállott a tavasz, minden zöldül. A fák virágoznak. Milyen gyönyörű lenne ott lenni, ahol legjobban szerettem élni, de hát ott minden úgyis romban van, és csak fájdalmas volna.

Katótól végre kaptam levelet. Olyan kedvesen ír! – Ha egy ilyen levele megjön, két-három napig fölfrissít.

Ezerszer ölelem, kedves jó Bellóm, és remélni akarom, hogy talán mégis sikerülni fog, hogy megöleljem.

Ezerszer csókolja öreg testvére

M. P.

Bánffy Miklós – Barcsayné Bánffy Katinkához

(Kvár, 49. V. 12.)

Kedves Bellóm!

Roppant sajnálom, hogy utolsó levelem valahová elkalandozott. Ezelőtt tán két héttel írtam.

Itt egyformán telnek a napok. Folyton lesem, mikor jön meg végre az engedély, de idáig semmi nyoma. Pedig mindent elpróbáltam. Újra találtam valakit, aki sürgethette, de ez sem juttatott közelébb. – Tehát várni! Várni! – Szörnyű ez! Mostanáig nálunk is roppant szárazság volt. A mező nem zöldült ki. Azt hallom, hogy némely falu kénytelen volt az erdőbe hajtani a gulyát, hogy lombot egyék, mert semmi fű nincs. – Most azonban két nap óta megindult az esőzés, hát megjavul minden. – Én nem járok ki sehová a zöldbe. A virágzó fák is csak fájó emléket idéznek föl. Legjobb így, a négy fal között.

Az egészségem elég jó, de nagyon sokat búsulok Magán, és aggódom és töprengek. Szörnyű, hogy semmiképpen sem tudok segíteni! Ha odajutnék is Bpestre, ott is mi tudnék segíteni? Én Aranka nyugdíjára vagyok szorulva, egyebem semmi. – Ez a gondolat rendkívül nyomasztó.

D. Erzsébet látogat nagyon kedvesen, úgy minden 3-4. nap. És most már két ízben ebédre hívott szombat v. vasárnapra, és egyszer ozsonnára, amikor valaki bejön faluról, és tejszínt hoz neki. Ebből aztán tejhabot vernek, és krémet csinál hozzá (karamellt v. más ízt). – Igaz, hogy tudja, hogy én nagyon nyalánk vagyok, de éppen ezért kedves tőle. – És a krém kitűnő!

Ági, István felesége már újra beteg. Epekövei vannak, roppant nagy fájdalmakkal. Párszor látogattam. István ostobább, mint valaha!

Ezerszer ölelelm, édes, jó Bellóm, bár ott volnék már!

Sok-sok ezerszer csókolom

M. P.

Johnynak pacsi.

Minden régi ismerősnek üdvözlet.