Kismarty-Körmendy-Weichniger

Kismarty-Lechner Jenő, Körmendy Nándor és Weichinger Károly a XX. század első felének meghatározó építészegyéniségeként vonult be az építészettörténet-írásba. Önálló tervezői, műemléki munkáik mellett, kettejük oktatói tevékenysége okán is ismert. Rendkívül széleskörű munkásságukhoz mérten sajnálatos módon méltatlanul eltörpülnek az ouevre-re irányuló kutatások, így a gazdag életművek, a tudományos kutatás szempontjából vizsgált szelete valójában erősen fragmentált. Ennek lehetséges oka talán épp termékeny életpályájukban rejlik. E három építész munkássága során templomépítészeti tevékenységük jól elkülöníthető szigetet alkot, mely folyamatos összefüggésben volt oktatási, kutatási és műemléki tervezői tevékenységükkel, de lényegében önálló vizsgálat tárgyaként értelmezhető. Templomtervezői munkásságukon kiválóan végig követhetőek a két világháború közötti korszak aktuális stílus-tendenciái. A korszak templomépítészetét is jellemző sajátos stíluspluralizmusából kiemelkedik a modern anyagokat és szerkezeteket funkcionális elvekkel és modern esztétikával ötvöző új magyar egyházművészet, melynek sem megjelenése sem elterjedése nem volt kihívásoktól mentes. A Magyar Katolikus Egyház kényes egyensúlypolitikája hagyomány és újítás kérdésében kihívások elé állította a tervezőket is. Kismarty-Lechner Jenő, Körmendy Nándor és Weichinger Károly olyan egyéniségei a magyar és nemzetközi modern építészetnek, akik sikeresen adaptálták az Egyház által megkövetelt hagyományt modern építészeti, művészeti eszközökkel, korszerű anyagokkal oly módon, hogy sok esetben finoman utaltak a magyar építészetre, a sajátosan magyar jellegre, hagyományra, stílusra. Tanulmányunkban e három tervező templomépítészetét kívánjuk összegezni, egymás mellé állítani kerülve az összehasonlítást, folyamatosan reflektálva a korszak hazai templomépítészeti kérdéseire. A kutatás számos adalékkal és forrással szolgál további, részletes elemzésekhez és monografikus jellegű tudományos munkákhoz.