„Költészetedben megalhatom” – Halmai Tamás újabb közelítései Iancu Laura költészetéhez

„Költészetedben megalhatom”

Halmai Tamás újabb közelítései Iancu Laura költészetéhez a Szőlőszem és nyárfa című kötete kapcsán

    Halmai Tamás immáron harmadízben kóstoltat bele kortárs költőnk, Iancu Laura kifinomultan is kiforrott és kiforrottan is kifinomult költészetébe: fél évtizeden belül ír róla monográfiát Isten peremén címmel (Magyar Napló, Bp., 2019), majd esszéjegyzeteket („Imáim lassú lélegzetek”, Lelkigyakorlatok Iancu Laurával; Inter-Iku, Budapest, 2020), s 2024-ben egy különleges műfaji intarziájú – esszéket, széljegyzeteket, szonetteket, hommage-verseket tartalmazó – kötetet tár az olvasó elé.

    Halmai Tamás könyvét akár egy három tételes concertóként is felfoghatjuk, melyet egy jól hangszerelt coda zár le. Nem egy szólam-„versengő”, hanem az egymásra hangolódó, harmóniatisztelő kötetről beszélhetünk. A concerto általában három tételből áll, ilyenkor a két gyors tétel között egy lassú hangzik el. Az első tétel előtt lassú bevezető lehetséges. Ha a fenti definiatív kijelentésünket a kötetre szeretnénk értelmezni, akkor ez úgy nézne ki, hogy a kötet mint versenymű áll előttünk: Halmai Tamás fő szólamában recenziókat közöl kötettémájául választott szerzőjének versgyűjteményeiről; a második tétel Antifóna címmel olyan lírai betétként állja meg helyét a kötetegészben, amelyben mintegy Andante-tételként sikerül lelassítania az előző, könyvelemző tételt, majd harmadik tételként 14 hommage-t olvashatunk, s a kötet-concertót egy rövidre zárt, jól felépített: emlékidéző és interjúvoló coda zárja. Az első tétel (ciklus) előtti lassú bevezetésért a három mottóidézet szavatol.

„Ami igaz a költészetről általában, az igaz elsősorban az evangéliumról.” Henri Morice (1873-1965) francia kanonok Jézus Krisztus személyisége című munkáját (1932) Nagy László amerikai plébános fordítja le. (Halmai Tamás habár teljesen pontosan adja meg első mottójának forrását, a fordító neve kissé elbizonytalaníthatja az olvasót.) A költészet és evangélium egymásra játszása máris szakrális szférába emeli a versművészetet; ez az Istenhez felemelkedni vágyó magatartás nem áll távol Iancu Laurától. A költőtárs, Halmosi Sándor (1971) A lélek ünnepe előtt verséből idézi: „Millió kezedből / madarak isznak”, mely jól kiragadott részletében égi röpte lesz a szónak, majd élő tanúi lehetünk annak, ahogyan egy Kántor Zsolttól (1958-2023) származó profán versmondatban („a szöveg kijáratánál dedikál”) a grammatikai alany („a bárány”) hogyan emeli áldozati magasságokba magát, a szövegpragmatikát. Ez a fentiekben olvasható három igen rövid szentencia-szerű írói-költői kijelentés azonnal megadja az egész kötet fő hangnemét, amelyet határozott dúrnak érzünk, s amely elmodulál lágyan illó szonett-mollba, hogy hangsúlyos, veretes dúrral zárja le a kötet majdnem-egészét, amelyet a coda csak megerősíteni tud, hiszen ez az ő összegző feladata.

Vajon mi lehetett azonban Halmai Tamás missziója a Szőlőszem és nyárfa összeállításával? A vissza-visszatérés gesztusával miért az újbóli odahajlás Iancu Laura Bodnár Dániellel való beszélgetéseihez (Földi dolgokról, Kairosz, Bp., 2022), A vágány mellett (Magyar Napló, Bp., 2022) verseihez és az Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből (Magyar Napló, Bp., 2023) regényhez? Talán az, amit ő maga ekképpen fogalmaz meg: „Óvatos odaadást kérnek, tapintatos részesülésre hívnak Iancu Laura alkotásai, a vigyázatos jelenlét személyre szabott módszertanára biztatnak.” (14)

I. Olvasatok – avagy textusok nemcsak középfokon

A fájdalom szépsége című, A vágány mellett-recenzió eredeti megjelenési helyei az Új Ember (2023. január 15.) Mértékadó című melléklete és a Magyar Kurír (2023. január 23). A kötetelemző precizitására példa, hogy a ciklus verseinek megszámolásával le tudja írni: az öt ciklus versdarabjainak számbeli egyezésével sikerül a szerzőnek súlyegyent tartania. Iancu Laura „központozatlan kisszerkezeteiben” is központi „nagyszerkezetet” jelöl az Isten. S amennyiben a vágány mellé a költőt képzeljük, úgy vagyunk, mint amikor Orbán Ottó Valaki fölkel a sínekről József Attila-reminiszcenciáját olvassuk: „Egy füstcsík emelkedik föl a sínről – / azt nem temeti el, ki eltemet.” Halmai Tamásnál az Isten mellett létező Másik többnyire tulajdonnevesített formában lép elénk: recenziójának harmadik bekezdésében azonban nélkülözi ezt a megkülönböztetés értékű kiemelést: „A távoli Isten és a tünékeny másik kettős hiánytapasztalata vonul végig ezen a köteten is…” (12)  A költő égi-földi szerelemfelfogásáról éppúgy értőn beszél, mint annak természetközeli, áldás-befogadó  magatartásáról.

A Szőlőszem és nyárfa egy négyrészes kötetelemzés, melyben Halmai a versgyűjtemény nyelvi bravúrjainak lajstromozása után mindenféle emberi számítást kimerítő, egyszerre megvilágosító és konfesszionális kijelentést tesz: „Bűn és megtérés között a kereszt a legrövidebb út, sugallja a költő egész életműve.” (17) A szakrális színezetű „fiam” lexéma Iancu-Rilke párhuzamát emeli ki a recenzens, miközben ideidézi a Ha fiam volnál Jézus című verset is: „s mikor már mindent megtanítottam / melléd fekszem és szőlőszem hátacskádra / csodálkozó ujjammal / nagy rezgő nyárfát rajzolok.” (17) Majd egy rövid elemzői futamot enged el az Isten a fájdalmat című vers kapcsán, hogy azután végül sem saját szólammal, hanem Christian Bobin (1951-2022) francia költő, író hangján fejezze be kötetelemzését. Habár gyakorta nevezzük frappánsnak a másoktól vett idézetek kölcsönzését a zárlatban, és igen kedvelt szövegszerkesztési eljárása ez Halmainak, nem mindig szerencsés „bejelentenie” a szerzőnek saját szólamának elnémulását.

A szöveg mint interdiszciplináris kutatási objektum állhat előttünk, amikor Csoóri Sándor és Hervay Gizella költészetének húrjaira rezonáltatja Iancu Laura költészetét Halmai Tamás. Az irodalom-és hittudomány egymásra reagálásából egy Halmai Tamás által „melankolikus profetizmusnak nevezett versnyelvi magatartás rajzolódik elénk.” (20, kiemelés az eredetiben: L.N.) Igen értékelendő Halmai verstani-fonetikai-alaktani-szintaktikai járatossága, s hogy ezt nemcsak saját költészetében műveli igen rangos módon, hanem észreveszi a költőtárs poétikájában is, arra példa a következő idézet: „(Ez a vers egyébiránt már címével kezdetét veszi: a kapcsolatos mellérendelés két oldalán három-három szótagot, palatális és veláris hangrendet, köznapi és mesebeli hangulatot; ezek teljességében pedig betűrímes egyensúlyt, fuvallatos széphangzást és anakreóni ritmikát találunk.)” (21, kiemelések tőlem: L.N.) Az is tetszetős, ahogyan Csoóri-írásában a mitológia felől többször is „sikeresen” eljut a magánmítosz-teremtőkig: Nagy László „táltosi poézisétől” Juhász Ferenc „kozmikus eposzbeszédéig” (22), vagy a Hervay-hatás kimutatásában Iancu Laura írásművészetében, melyben Halmai a költők rokon vershangját érzékeli „Megáll a csók a levegőben” – Néhány mondat Hervay Gizelláról című gondolatfutamában. (24–26)

Iancu Laura, levéve poéta-poncsóját (utalunk most itt az igen kifinomult ízlésű és nemes egyszerűségében is bájos költő poncsós ruházatú fotójára, amely a borítóképen látható), prózaversfolyamban is kamatoztatta tehetségét. „A harangszó eloszlatja a homályokat” című Halmai-kritika címe az Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből című prózavers-zuhatagból való. Prózapoétikájában az elbeszélő istenhit-élménye igen világosan kitapintható, s a perspektívaváltás (a gyermeki mellett a felnőtt nézőpont feltűnése) is egyértelmű. Az utószóíró Jánosi Zoltán sem vállalkozik Iancu Laura kötetének műfaji besorolására, inkább műfaji rétegzettségről beszél. (28) „A szó/Ige akkor Jó, ha Isten mondja ki.” (Iancu Laura, kiemelés tőlem: L.N., 30)

II. Antifóna – avagy intertextualitás felsőfokon

Halmai Tamás könyvének második ciklusának címe – Antifóna – máris kettős jelentéssel bír: zeneértők körében az ókori zeneelméletből ismeretes oktávpárhuzamokban való kórusszólamok együttmozgását jelenti, a katolicizmusban viszont négy Mária-antifónával lehet találkozni (karácsonyi, gyertyaszentelői, húsvéti, pünkösdi), de eredetileg a katolikus liturgiában a zsoltárokat bevezető és befejező karversek. Halmai segíti a denotáció-konnotáció kérdését megoldani alcímével: „szonettvariációk az Oratórium kötet azonos című verseire.” (31) A férfikar (Halmai Tamásé) és nőikar együtthangzásával (Iancu Lauráé) a „hetedik” mennyország nagykompozícióját nyújtja Halmai 14 darab (klasszikus formájú, tizennégy soros) intertextuális szonettjével. A lírikus poétai válaszai ezek a fel sem tett költői kérdésekre. Mívesen kidolgozott, rímtechnikájukban is tökéletes, sehol sem döccenő szonettek ezek, amelyekben mindenhol ott pulzálnak Iancu Laura Oratórium-verseinek (Magyar Napló, Bp., 2020) legplasztikusabb képei. Az Amikor asztalnál ülünk (Iancunál: Amikor asztalnál ültünk) esetében a iancui május cseresznyevirágai, az „Édenből felszálló sármadarak”, tengerhideg és a sziklainges költői szubjektum alakja villan elénk. A versindító kéz („Kezemet szeretted nézni, amikor / asztalnál ülünk…”) vissza-visszatér Halmainál is, például az Amikor éjfél közeleg első két quadratájában: „Kezem is csak emlék. // Ezt a kezet lyuggatta át az Isten…” (33) Bartusz-Dobosi László strukturalista módszerével kimutatta: „az öt ciklus 81 versében 36 alkalommal szerepel a kéz, és még számolatlanul sok esetben az ujjak, a tenyér, a karok, a vállak a maguk metaforikus sokféleségében”. (B.-D.L.: Versre kulcsolt kézzel, Hajónapló, 2021. február 8.) Az Amikor indulsz utolsó tercinájában is ezt olvashatjuk Halmai „versszerelésében”: „széttárt kezem nem fegyver. Háború van? / Kialudt orgonák: tíz kicsi ujjam.”(37) Újabb szöveghely, amely Iancu Oratóriumának szakrális helye is egyben: „Kezedről írva zaklatott leszek…”; „fekete / az ujjad, földdel szórom, megcsókolva / tenyered…” (Amikor a kezedről, 38) Az enjambement-oknak is mestere Halmai, ahogyan a fenti idézetpélda is mutatja azt. A szonettek változatos rímképlettel szerepelnek a könyvben (abba, abba, cdd, cee: Amikor indulsz, 37), abab, abab, ccc, ddc (Amikor beszélsz, 41), abba, abba, ccd, dee – ölelkező és párrímek képlete: Amikor Pilinszkyhez visszatértem, 45). A szólamok egymásba simulására példa, amikor már végérvényesen a iancui trópushasználat kerül a felső szólamba azáltal, hogy a prózavers szabadságának szonett-gúzsba kötésekor kimondatik Halmai tollán is ugyanaz, ami a Iancu-féle pretextusban: „Szerelmes vers és lila ég. Akár // a hold elrejlő arcát, úgy láthatnálak.” (Amikor az egyszárnyú madár, 46) Iancu Laura költeményeinek madármotívuma, annak dominanciája Halmai szonettváltozataiban is hangsúlyos (Amikor azt írom, fekete, 39; Amikor nézek utánad, 40; Amikor az egyszárnyú madár, 46)

III. 14 hommage (2010–2023) – avagy tizenhárom hódoló év túlzófokon

Csak maga a szerző tudja igazán, őszintén legbelül, honnan, s miként datálható a költővel való találkozása. Valószínűsítjük, hogy a 2010-es kezdődátum erre a – Iancu Laura írásművészetének – felfedezésére utal, akkor is, ha a verseivel való legelső találkozásai már 2004-ben, a Pár csángó szó című debüt-kötettel megeshettek Halmainak. A ciklusnyitó 17 szótagú (7-5-5) Confessio a maga „páratlan” rövidségében is teljes: „Verset suttogni fülbe: / gyermektenyérnyi / gyóntatófülke.” (49) Érdekes, ahogyan a Iancu L aura katolicizmusára utaló helyszín, a gyóntatófülke elemelkedik a szakralitástól, bár fordítva is igaz lehet: a verssuttogás profán aktusa válik megszenteltté, s ezáltal a gyermeki ártatlanság Isten-ártatlanságú szeretetté. Még egy 17 szótagú, ezáltal haikut formázó vers került be a ciklusba: az igen frappáns című Csöndesbemondó: „A vágány mellett / vonat alszik. Álmára / tessék vigyázni.”(61) A vasútállomások unos-untalanig ismétlődő hangosbemondójának sorára játszik rá a kurzivált mondat, közbe(l)ékelve egy megszemélyesítést. Az alvás mint vándormotívum sejlik fel az Éjszakai lakóban, ahol is a költői szubjektum a címzett – Iancu Laura – költészetében kíván megaludni, miközben tűpontos tudása van arról, hogy „egymásvilágokba rés / a sorköz”. (50) Halmai Tamás verseire gyakran jellemző az a gyöngéd odafordulás költőtársaihoz, akiket méltán elismer és szeret. „Egy reggelen angyalfészket találtál. / Hazavitted. Kelne ki glória. / De Istent vitted haza. Szárnyad tudja.” (53) Itt, eme fenti három erős versmondatban azt érzékeljük, mintha csak ezért a három verssorért született volna meg a Hogy tévednél el? című költemény. Nem „szokása” Halmainak a túlírás, de számunkra ebben a zárósorokban benne lüktet minden hitbéli jóság és öröm. Nemigen szükségesek a felvezető sorok. A „homo ludens”-Halmai Tamás is megmutatkozni vágyik: „Egymáshoz öregít a jó öröklét” (Fészekre szárnyat, 54); „Serényen mardos lelket ismeret” (Ódon, 55); „Az idő előtt másik idő telt-múlt. / Idővel telt a múlt. Nézd csak a Merkúrt…” (Érkezésedre, 60) (adóniszi kólon); [kiemelések tőlem: L.N.] s ehhez járul még hozzá stílusjátéka/paródiája Iancu Laura Este a faluban (0) című szövegére. (Első közlés: Bárka Online, 2023. május 31.) „Uram, tudhattad volna, / hogy tudhattam volna, / hogy Uram.” ; „Kicsordul egy vér a szívemből, / szerencsére pont egy érbe.”; „Uram! Este a faluban mégis te vagy / a közvilágosság.” (59) A hommage-versek zárlata, paradoxon címével – Tövissimogató – máris exponálja az olvasónak azt a rózsát, amelynek eco-i neve kimondható egyetlen Halmai-strófában, ekképp: „Neked pedig / olyan kezed van, / annyi ima után / már csak rózsát etetsz, / már csak mannával.” (62)

IV. Vallomások – avagy a Coda naplójegyzettel, beszéddel, beszélgetéssel

A Halmai-versenymű legrövidebb ciklusába két esztergomi naplójegyzet (Babits városában, 65-67), egy szintén esztergomi Irodalmi Pikniken elhangzott beszéd (Miért Iancu Laura?, 68-69) és egy sokatmondó beszélgetése olvasható Halmai Tamásnak G. Tóth Franciskával, irodalmi muzeológussal, az esztergomi Balassa Bálint Múzeum munkatársával és Bartusz-Dobosi Lászlóval, tanárral, íróval, szerkesztővel Iancu Laura költői világáról (Egyik szirom után a másik…, 70-80). Az esztergomi naplójegyzetben a költő (még prózában is rímelni tudó) Halmai hangját hallani: „A vasútállomás kagylójában Laura nem gyöngy: tengeresszencia.” (65); „irodalmi pletykákat csiholok elő belőle, szentáldozással ér fel jajongó nevetése”. (66) S ilyen „aranykort termő órák” ezreiről tudna mesélni Halmai. Amikor „költői” kérdésére – Miért Iancu Laura? – költői kérdéssel válaszol: „miért csak most, s miért csak én?”, erre a 15 évvel ezelőtti kérdésére jelen kötete az élő válasz. S a Napút Online felületén 2024. február 15-én megjelent beszélgetés is már egy olyan, a középnemzedékhez tartozó, szerény-karizmatikus személyiséget állít elénk, akivel kapcsolatban nyilvánvalóan felmerülhet a kérdés: hogyan olvasnánk a verseit, ha nem ismernénk, illetve hogyan olvassák azok, akiknek nincs egyéni, saját tapasztalata vele: „Bármit is mond, ír, mindig és minden ismerős: egyetemes létkérdések személyes közelségből. Mindez a dolgokat, jelenségeket szétszálazó őszinteséggel.” (GTF, 73). Mert Iancu Laura munkássága „olyan, mint egy nagy hatalmas lelki napló, annak minden vívódásával, fájdalmával, megnyugvásaival. Bizonyosan gyógyít, csak merni kell engedni, hogy hasson ránk.” (BDL, 75)

***

Halmai Tamás szövegalkotó metodikája, hogy hatalmas látókörű (nevezhető „szellemi horizontális erő”-nek is) concerto grosso-fajta tudásanyagát, ahol csak tudja, kamatoztatja a szövegezése során (pontos szerző, műcím, esetlegesen fordító és forrásmegjelöléssel). Ezzel nemcsak irodalomtörténészi-filológusi precizitást mutat, hanem olyan labirintus-szellemet is, aki a hermeneutika útvesztőjében rég megtalálta azt a kijáratot, amelyen keresztül képes a megértés megértésére. 2011-ben egy igen fontos, lényeget megragadó megállapítás olvasható tőle Iancu Lauráról: „Mert, ami a versírást illeti, Iancu Laura nem a techné, hanem a mágia birtokában van. Ne varázsfőzetet vagy sárkányszelídítést értsünk ezen. Hanem a hit mint kérdezésmód művészi készségét. Költészeten innen, üveghegyen túl. Ahol a vers ostya a nyelven, s megbűvöli a gonoszt a jó.” (Kápolnában repdeső madár, Iancu Laura költői világáról, Bárka, 2011/11, kiemelés az eredetiben: L.N.) Iancu Laura pedig egy csángó királylány, kinek hófehér poncsója alá nemcsak hálni, de költeni is jár a (Szent)lélek, mert ő maga a „mannával rózsát etető”, Halmai Tamás pedig az a szerző- és eszmetárs, aki megteheti, hogy megalszik Iancu Laura költészetében.

(Halmai Tamás: Szőlőszem és nyárfa, Széljegyzetek Iancu Laura költészetéhez,  Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2024)