Meditáció a mélységekről - Újabb írás a Szívharang #koncertszínházról

Újabb írás érkezett a június 23-án bemutatott Szívharang koncertszínházról, melynek látványvilágát az MMA Ösztöndíjas Horváth Márk tervezte és készítette.

Forrás: https://ujszo.com/kultura/meditacio-a-melysegekrol?utm_source=website&utm_campaign=legfrissebb_cikkek&fbclid=IwAR1-btQU7y4hgh0nxtwPZYAcY20tI4NWUj1EqQ4IL1xztAu4BHegUMycqfY

(Fotó: Kiss Gábor Gibbó)

A Szívharangot kezdő, kitartott harmonikahang színházi körítés nélkül is azt jelzi: itt most türelmesen el kell mélyedni abban, ami hallani és látni fog az ember. Valamiféle meditáció következik.

Utólag visszagondolva végülis nincs abban semmi különös, hogy Korpás Éváék „színpadosították” a lemezt, hiszen annak koncepciója, érzelmi töltete és rejtett dramaturgiája nagyon könnyen lehetővé teszi. Akár egyfajta kollázsnak is nevezhetjük a darabot, ahol zene, bábjáték, tánc – sőt még próza is – találkoznak egy színházi keretben. Ezek hol külön-külön, hol egymással összefonódva jelennek meg, és rendkívül dinamikussá teszik a produkciót, egyben Gergely Rozália rendezői munkáját is dicsérik.

Korpás Éva éneke és fellépésének magabiztossága, hangsúlyossága szinte magától értetődik, ám ne gondoljuk, hogy az énekesnő megelégszik ennyivel: egyúttal résztvevője, s tulajdonképpen központi szereplője a színpadi történéseknek. Zeneileg rendkívül egységes – mondhatni masszív – hatást kelt az összeszokott zenekar, amelyet még jobban kidomborít a Jókai Színház hangosítása. Csernók Klári szokásos határozottsága prímásként nagyon jót tesz a zenei élménynek, ahogy négy zenésztársának (Takács Ádám, Papp Endre, Kuti Sándor, Hanusz Zoltán) ízléses és kifinomult játéka is. Horváth Márk bábjai és jelmezei, valamint az előbbieket életre keltő Bánky Sára és György Zoltán Dávid játéka tele vannak jelképes jelentésekkel, asszociációkkal és a tekintetet magával ragadó vizualitással.

(Fotó: Kiss Gábor Gibbó)

A kulcskérdés az – igazodva a lemez alaptémájához –, mi teszi érzelmileg hitelessé az előadást. Erre több válasz adható. A fellépők közül nem hiszem, hogy egy is lenne, aki pusztán munkaként tekintett az estére. Nem egyszerűen egy „szerelmes” produkcióról van szó, hanem egy olyan alkotásról, amely a párkapcsolati mélységekig hatol le. Messze többről van szó az emóciók szintjén, mint a szerelem és a férfi-nő viszony felszínes, szokványos ábrázolásáról. A népdal és prózai szövegek, a bábok, a táncmotívumok és a fellépők egymáshoz való viszonya egészen leplezetlen vagy kellemetlen valós érzéseket mutat meg. Döbbenetes – mi több, megrendítő – például, ahogy Bánky Sára és György Zoltán Dávid eljátsszák egy nő és egy férfi konfliktusát egy teknő és férfikalap segítségével. Hasonló érzelmi hitelességet jelent a három táncos, Tókos Attila, Zsuráfszky Zoltán és Paput Júlia komplex összjátéka. A romantikus vonzódás, a humor, a heves testi vágy, sőt, adott esetben az egymás kárára elkövett erőszak is megjelenik a tánc- és bábjátéknak köszönhetően, amely a nézőből meghatottságot és mosolyt, döbbenetet és megrendültséget is kiválthat a bő egyórás előadás során. Czajlik Boglárka, Janovszki Csenge, Korpás Réka, Lakatos Lili, Szabó Júlia, Zsoldos Viktória hatfős társasága pedig énekükkel és mozgásukkal szinte az ókori drámák kórusaként vesznek részt a színpadi folyamatokban.

(Fotó: Kiss Gábor Gibbó)

A párkapcsolati érzelmek teljességével van tehát dolgunk, ezekkel dolgoznak Korpás Éva és társai – olyan mélységekben, amelyek hatására asszociációként akár egy-egy Ingmar Bergman által rendezett film „mélyfúrásai” is eszünkbe juthatnak, főként ami a koncertszínházat lezáró utolsó gesztust, annak lehetséges jelentéseit illeti. A szereplői hangsúlyok és a Szívharang eredeti koncepciója miatt a női minőség a hangsúlyos, ez azonban nem gyengíti, hanem egészen sajátossá teszi az előadást.

A produkciót beharangozó komáromi sajtótájékoztatón Gergely Rozália és Korpás Éva is érintette a hagyományőrzés témáját. Mi történik tehát a folklóranyaggal a színpadon? Elsősorban életre keltik, de a szó érzelmi értelmében, mentesen a skanzenszerű bemutatástól. Ennek vannak egészen elvont formái, amelyek frigyre lépnek a kortárs művészeti megoldásokkal, gesztusokkal. Ezek talán a Tókos–Zsuráfszky–Paput hármas összjátékában jelennek meg a leghangsúlyosabban. A néző ilyenkor ismét elgondolkodhat azon, hogy vajon mi az érzelmileg közös bennünk, s a „klasszikus” folklórt létrehozó, azt megélő korábbi generációkban? Emellett hogyan tudunk akár a kortárs művészetekhez hasonló kötetlen, szabad viszonyt kiépíteni a népművészeti alkotásokkal? Úgy gondolom, hogy ha nem is mindig verbálisan megfogalmazható tanulságokként, de a koncertszínház mindenképpen ellátja a nézőt egy adag válaszlehetőséggel.

Ha minden igaz, Korpás Éva és barátai később máshol is bemutatják a produkciót. Nem kérdés, hogy ez pozitív fejlemény volna. Talán még a magyar nyelvterületen túl is lehetne rá fogadókészség. A zenei anyagban vannak szlovák betétek is, de ezen túl a feldolgozott folklór, a bátor és ötletes kortárs művészeti megoldások, a színpadra került anyag általános lelkülete bárhol érthetővé teheti a koncertszínházat – egy közép-európai közönség számára legalábbis egészen biztosan.

Vataščin Péter