Megjelenés az Országút portálon: A szamáriai asszony felsóhajt címmel

A szamáriai asszony felsóhajt címmel tárcanovellám jelent meg az újonnan kitört közel-keleti konfliktusban szerzett személyes tapasztalatokból kiindulva:

Furcsa, hogy ennyien mosolyognak. Pedig olyan ez a hang, mint egy mennydörgés. Jóllehet, egy sivatagi országban szeretik, amikor megdördül az ég, tényleg elhiszik, hogy ilyenkor maga az Úristen szólal meg. Akár van neki kiválasztott népe, akár nincs, az esőt ugyanúgy nem pazarolná csakúgy bárkire, ahogy az olajat sem. Hosszú évszázadok munkája van mindkettőben, és nem csak az emberek, hanem az Úristen részéről is. A bölcsességet, ami neki van, még isteni mértékkel sem lehet egy nap alatt megszerezni, a jövőbe látást tanulni kell, mi emberek csak öt lépésre látunk előre sakktáblán, míg ő évszázadokra a földgolyón. Amikor az Öbölben olajat fakasztott, vagy, hogy esőt küldött Abu-Dzabi felé, már előre tudnia kellett: egyszer lesz itt egy nép, ami amellett, hogy meggazdagszik, arra is méltó, hogy ne haljon szomjan.

Ha arabok lennének, érteném, miért mosolyognak, de az arabok délután négykor mind otthon vannak. Hiába van a templom mellett egy mecset, ezt ramadan idején elkerülik, egészen iftarig, az esti imáig, amikor megtörhetik a böjtöt. Addig senkivel nem akarnak találkozni, még az Úristennel sem, az arcaik úgy megrémítenék, hogy ijedtében ő is böjtölni kezdene. Márpedig egy éhező Istennel senki nem akar együtt élni, az Öbölben most nélküle is elég kiszámíthatatlan minden. Filippínók és indiaiak tartanak a Szent József Katedrális felé, tegnap azt hittem, a miselátogatottság le fog csökkenni.