Megjelent Csehy Zoltán kritikája Horváth Nóra, Frenák Pál Abécédaire-je című könyvéről

Organikus extázis

(Horváth Nóra: Frenák Pál Abécédaire-je)

Milyen egy organikus mozgásnyelv és van-e bölcseleti háttere? Horváth Nóra könyve ezekre a kérdésekre keresi a választ, méghozzá visszatérve az alapegységekig, az ábécé betűihez. Persze, ez egy képletes ábécé, Frenák művészetének ábécéje, melyet, akár egy idegen nyelvet, előbb meg kell fejteni. Előrebocsátom: Horváth Nóra nemcsak, hogy sikeresen végezte el a kódfejtést, hanem ki is betűzte, el is olvasta a meghódított mozgásnyelv nagyon is közvetlen, zsigeri üzeneteit, és releváns értelmezési javaslatokkal állt elő.

Kevesen képesek ilyen otthonosan mozogni ebben a hol kaotikusan kavargó, hol extatikusan dinamikus, hol zavarbaejtően kitárulkozó jelnyelvben, mely minimálisan kettős természetű. Részint közérthetően természetes, részint fúzióba lépve a kortárs tánctechnikákkal messzemenően egyedi. Gilles Deleuze azonosulásrejtélyéből kiindulva közelít a tárgyához: mi indokolja, hogy képesek vagyunk az empátiára, a problémaaffinitásra, hogy képesek vagyunk felismerni a magunk saját nyelvét a másik üzenetében? Talán épp az, hogy a szómaesztétika a verbális megnyilatkozásokkal szemben hallatlan előnnyel rendelkezik: a test költészete ugyanis olyan potenciállal bír, melynek felismerése újrafelismerés, illetve tudásazonosítás, ráébredés, mely nem feltétlenül képes visszamenőleg fázisokra bontani a tudás megszerzésének folyamatát, hanem mintegy készen kapja azt a felismeréspillanatokban.

A testnyelv egzisztenciális jelzései és csöndjei Frenák Pál életébe íródott mintázatokat alkotnak: siket szülei miatt „egy jelközpontú miliőben szocializálódott” (9.), majd a hét év nevelőintézet, a szeparálás traumája otthonossá tette számára a megterhelt csöndet is, és úgyszólván látvánnyá hangosított minden testi gesztust. Az érzékelés e finommechanikája vezetett tehát az organikus mozgásnyelv kialakításához, a szomatikus stilisztika új árnyalatainak kimunkálásához.  A mű címe is Deleuze-höz kapcsolódik: az L’Abécédaire egy nyolcórás, bizonyos kulcsfogalmak köré szervezett beszélgetéssorozat címe volt, mely óriási hatást gyakorolt Frenák koreográfusi munkásságára. „A L’Abécédaire valóban az iskolámmá vált, sok részletét kívülről is tudom; ez lett nekem az út a beszédhez, a verbalitáshoz általában” (12.) – vallotta Frenák, aki ráadásul Párizsban, a Rue Bizerte-en egykor egy házban lakott a jeles filozófussal, akivel úgyszólván „a rezonanciák szintjén” (13.) azonnal értették is egymást. Ez az ismeretlen ismerősség messze nem anekdotikus poénkodás, hanem ontológiai tény, mely a Frenák-féle mozgásnyelv hatékonyságának és céljának előképeként is felfogható. A néző nincs elkülönítve, nem valamiféle steril pozícióba kényszerített jelenlévő, hanem afféle metaforikus rezonátor, aki energiáival befolyásolja a történéseket, melyek egy ponton már az ő belső színpadán valósulnak meg.

Frenák nyelve elsősorban sűrítettségével és közvetlenségével hat, és a megértés zsigeribb változatait mozgósítja, s mivel a verbalitás körülményeskedéseit mellőzi, ennek a nyelvnek a használata, értése és sajáttá tevése sem igényli feltétlenül a tudás szavakba öntését.  Épp ezért is izgalmas kihívás ez a könyv, hiszen fordítási kísérlet tanúi vagyunk, Horváth Nóra az organikus mozgásnyelv, a tánc szavakba öntésére is vállalkozik.   Az organikus lehetséges ellenpontja a táncnyelvben a technikai: Frenák egyik újítása épp abban rejlik Halász Gábor szerint is, hogy a „természetes mozgásformákat, mozgásminőségeket” (18.) részesíti előnyben, vagyis az előadás nem egy kodifikált mozdulatsor, hanem – és ez talán nem túlzás – egy előirányzott érzelem intenzitásának fenntarthatóságán alapuló rítus, mely a test médiumszerű használatán, szóra, nyelvre, jelre bírásán alapul. Épp ezért relevánsak az olyan „ezoterikus” kategóriák is, mint pl. az ösztönösség, az öngerjesztő létezésesztétika vagy az asszociativitásnak „feláldozott” fókuszvesztés, a rögzítés helyére lépő felszabadítás, az átjárhatóság vagy a korporális memória.

Horváth Nóra is kiválaszt pár markáns fogalmat, hogy az általuk létrehozható hálózat mintázataiban láthatóvá váljék az életmű. Ilyen alapfogalom például a bezártság mint a létszorongatottság tudatosulásából fakadó alapérzés. Természetesen a bezártság széles skálán mozgó narratív lehetőségeket teremt a sztereotípiáktól, a normáktól, a nemi szerepektől, az éntől való szabaduláskísérletektől kezdődőn a konkrét fogságon át az ösztönlét és racionalitás erőtereiben végzett szabadsággyakorlatokig. A ketrec, a kötelek, a korlátozott mozgás a beszűkülés fizikális lehetőségei nagyobbra nyitják a lélek tereit, az elviselhetőség határáig fokozzák az elvágyódás, a szabadulás, a dimenzióváltás lehetőségeit.

A tükör is jelentős kulcsfogalom: sok értelemben az, megközelíthető a platóni barlang lételmélet-metaforája felől, vagy az anya–fiú kapcsolat interszomatikus összehangolódásának köszönhetően átörökített interszomatikus emlékezet irányából is, de a freudi-lacani narcisztikus önmegsokszorozódásig, önmagunkba hatolásig hosszú lenne a potenciálisan mindegyre nyitódó jelentéstulajdonítások listája. A tükör, ha jól értem, a leginkább metalepszis, átlépési lehetőség az én egyik artikulációjába, a test egyik aktuális tudatállapotába. A tükör a tánctanítás, a balett alapkelléke is: az önmegfigyelés, a testkoordinálás csendes társa, mely Frenáknál mint kép-, nyelv- és jelteremtő entitás elevenedik meg, válik a produkció aktív részesévé lét és látszat-lét, realitás és irrealitás, referencialitás és felsejlés viszonylatában. Genet remekműve, A tolvaj naplója a tükörmotívumot a látványlabirintus fantasztikumává és rettenetévé tette: a megismerés polivalens jellegét és alapvető viszonyfüggőségét demonstrálta. Frenák egyik kedvenc műve olyan irodalmi párhuzam, mely minden szellemi alkotás elbeszélhetőséget tematizáló mechanizmusára is reflektál: a labirintusban eligazodó vagy tébláboló szerzői vagy szereplői karakter pozíciója, az őt kukkoló narrátor metaforikus pozíciója, az önmagát is tükröző tükörré váló entitás feloldódása nemcsak ontológiai, de alkotáslélektani kérdéseket is felvet. A megsokszorozódás, a láncolatosság mintegy fel is oldja az ént, a másolatok eltüntetik, az önazonosság elvesztése miatt félelembe taszítják.

A néma sikoly (az O-t formázó néma száj) motívuma is telitalálatos címszólehetőség: a szerző itt pontosan látja meg a felszabadítás egy egészen különös, ambivalens gesztusát, mely sokszor eredmény híján inkább csak kísérlet marad. „Erőszakos transzgresszióként” (65.) a néma sikoly – Horváth Nóra innovatív értelmezésében – a Francis Bacon festészetére jellemző „szervek nélküli test” deleuze-i felfogását applikálja Frenák egyes produkcióira. Ahogy Bacon elveti a klasszikus formatanra visszavezethető testreprezentáció technikai normáit, Frenák is lemond a tánc technicitásának tradíciójától az organikusság javára.

A spirál nyilvánvalóan térpoétikai szempontból is jelentékeny motívum, a genetikai beíródás, az önmagasághoz való eljutás képzeteivel rokon elem.

Horváth Nóra remekül érzi, hogy bármilyen fogalmi apparátust alakítunk ki, a Frenák-műelemzés tekintetében mindig valamiféle önkéntelen redukció alakul ki. A fogalom ugyanis önmaga ellentétével együtt érvényes, és akkor még az asszociativitásról nem is beszéltünk. Ez a felismerés magyarázza, hogy a Frenák-szótár végül feloldódik a maga által gerjesztett, sodró erejű örvénylésben, és a cizelláltságnak köszönhetően a címszavakból nagyobb egységek is létrejönnek. Ilyen például a rezonanciák–ösztön–animalitás hármasa, mely végeredményben a stimulusok variánsaként értelmezhető. A stimulusok valamiféle belső energiák, melyek révén az életelv szerveződik és a fizikai, illetve lelki vagy szellemi világ belakása megtörténik, maguk a belénk írt programok, melyek tág, biopoétikai értelemben közös kódokkal bírnak az élőlények teljes skáláját illetően. A megismerés alternatív formáiként kell elgondolni a puszta fizikai jelenlét észlelését is, illetve a potenciális rezonanciák észleléseit. A személyiség valamiféle hálózatot működtet, melynek vegyértékei olykor tudatosan, máskor ösztönösen vagy kódoltan csatlakoznak mások erőtereire, hogy az így keletkezett energiákat hasznosítsák, sőt termelődésüket e közvetett vagy közvetlen felismerés révén felerősítsék.

Külön fejezetet kap a japán butoh: a keleti és a nyugati gondolkodás közti átjáráslehetőségek kutatása, a megfejtésre váró jeleknek szentelt idő felszabadítása, átrendezése, belső mozgássá tétele Frenák egyes műveinek spirituális sajátossága. A semmiből, az evidensnek vélt kategóriák feloldásából kiinduló butoh az ürességből teremt gondolati együttállást, a neutralizálásból felszabadítást, így lesz pl. az egyik előadásban a férfitestből „szexualitásától megfosztott, időtlen, nemtelen, misztikus és mindent magába olvasztó figura” (95.).

A káosz–instabilitás–destabilizáció hármasa a felforgató energiák pozitív, teremtő erejére irányítja a figyelmet Frenák darabjaiban. Deleuze pozitív instabilitás fogalma itt is remek elméleti keretet ad a szerzőnek, a váratlanság megsokszorozása a kanonizált formák újragondolásához vezet, a szerepek megtöbbszöröződése pedig az analitikus vizsgálatoknál is reálisabban pozicionálhatja a megfoghatatlan ént. Deleuze pli fogalma a redőzés, a rétegzés, a kibontás, a kicsomagolás, az áthajtogatás az önazonosság kiterjesztésének formáit is leképezi. A hajtogatás, a rétegezés egyazon dolog sokféleségének természetes metamorfózisait állítja elénk, s ez az organikusság mind Frenák, mind Mallarmé, mind Pierre Boulez művészetének termékeny katalizátora.

A vágy–erotika–libido(energia) hármasa abból a bataille-i felvetésből indul ki, hogy az ember szünetlen félelemben él, mert „erotikus felindulásai” eleve megrémítik. A nemiség bináris normáinak lebontása ezt a félelmet felfokozhatja, de akár el is törölheti. A nemi szerepek definiálása mindig kultúrafüggő, és végső soron a mutatkozó hiányokon alapul, ezért eleve szorongáskeltő. A Fiúk, a Csajok és a Frisson trilógia a maszkulinitás, illetve a nőiesség kategóriáit vetette terheléspróba alá, illetve főként azokat a stratégiákat vizsgálta, hogy az egyik nem miként képes önmagába integrálni azokat a tulajdonságait, melyeket a társadalmi norma a másiknak tulajdonít. Az agresszív maszkulinitás visszavezetése pl. a szinte magatehetetlen csecsemő létig egy másik útvonalon járja be ugyanezt a problémakört. Az erotikum, az érzékiség irracionalitása, terhe, fájó hiánya vagy épphogy túldimenzionáltsága, a vágy kiszolgáltatottsága a létszorongatottság tétjeivel találkozik. És az erotika Frenáknál metapoétikus összetevő is.

Horváth Nóra magyar és angol nyelvű könyve egyszerre kínál kódfejtést és otthonosságot, testbölcseletet és érzéki világtapasztalatot, egyszerre inspirált és inspiráló. Szólni kell arról is, hogy sokkal több, mint egy remek táncfilozófiai értekezés: album is, kiváló, művészi értékű fotók tárháza, és egy különösen alapos bibliográfiát tartalmaz.

 (Kortárs Táncért és Jelelő Színházért Alapítvány, 2022)

Csehy Zoltán

In.: Műhely, 2022/3, 72-73.o.