Meglepő szemelvények a győri csatából

A győri csata (1819 június 14) Magyarország történelmének egyik legvitatottabb eseménye. Számtalan olvasata merült fel az évszázadok során, számított a nemzet szégyenének, néha legnagyobb dicsőségének is.  Mai megítélése első sorban pozitív, az új tanulmányok és könyvek a nemesi insurrectio-t a nemzet egyik nagy heroikus eseményeként tartják számon.

Az események azonban korántsem ilyen egyértelműek. Veress D. Csaba “Napóleon hadai Magyarországon” című könyve egészen meglepő történéseket sorol fel, a csata évfordulójára ezek közül olvasható most pár:

„Szomorú állapotját a kormányom alá rendelt nemes lovasseregnek tökéletesen ábrázolni sem szavam elegendő nincsen… minthogy csak kevés nyergünk van, kénytelen vagyok a vitézeket csak pokrócokra ültetni… Szinte most bontván fel a nadrágok csomagját, csudálkozva tapasztalom, hogy nagyobb részén semmi gomb nincsen, s így hasznavehetetlenek.”

„…Az ellenség csak két órára tőlünk áll… könyörgök a tudva lévő Csákányok s övek megküldése végett, annál is inkább, mivel a már tőlem kért fekete Üng és Gatyák átallyában elmaradhatnak”.

„A reggeli órákban a nemesi lovasezredek is parancsot kaptak, hogy – mivel június 9-től semmiféle központi ellátmányt nem kaptak – vételezzenek fel a pápai katonai raktárból. Az elrendelt vételezésre azonban a császári katonai tisztek bürokratizmusa miatt (az átvételi elismervények formailag nem voltak megfelelőek) nem került sor. A katonai raktárak néhány óra múlva érintetlenül a francia csapatok kezébe jutottak. “

„a magyar katonák egy részének nem jutott golyó a puskájába, így kabátjuk gombjait lőtték az ellenség közé”

Rengeteg feljegyzés szól a magyar katonák hősiességéről is, ami a nyomorúságos körülmények fényében különösen érdekes.

„Tóth Péter, közlegény úgy dúlt az ellen közt, mint egy dühödt oroszlán; kapott is viszonzásul sebeket
minden oldalról; mikor azután azt gondolta, hogy eleget kapott s a lovát is leszúrták már alatta, akkor
félreállt a tolakodásból. Ott aztán elkezdte számlálni a kapott sebeket.
- Egy, kettő, három... tíz, tizenegy. - De bizony én kicsinálom egész tucatra!
- Mondta s fogta a kardját, visszament gyalog és csakugyan kicsinálta. Akkor azután tizenkettővel”

“Barátit István, tizedes, később őrmester a veszprémi lovasezredben; midőn az ellenség Pápa közé hirtelen benyomult s ő az utóvédben küzdött, a visszavonulás alatt gyorsan hazaugratott, hogy egy igen fontos magánügyét elintézze. Az általános rémületben sírva kérte apósa, felesége és kis fia, kik azt hitték, hogy már minden elveszett, hogy maradjon otthon s ha már a hazának semmit sem segíthet, legalább feleségét és gyermekeit mentse meg az ellenség dühe ellen, ő, dacára annak, hogy fia kengyelénél fogva húzta vissza, nem hajtott szavukra: »A haza előbbre való feleség és gyermeknél, s az pedig még nincs elveszve« kiáltá lelkesülten. így intézkedései után századjához viszszavágtatott és vitézül harcolt az éjszaka bekövetkeztéig.”

Noha a teljes igazságot valószínűleg sosem fogjuk megtudni, az biztos, hogy a győri csata úgy vonul be az emlékezetbe, mint a magyar történelem egyik legellentmondásosabb, és igen izgalmas, érdekes fejezete.