Mesemondást tanítani járvány idején?

Az élőszavas mesemondás egyik alapvetően fontos jellemzője, hogy mindig rugalmasan alkalmazkodik a körülményekhez, a mesehallgatók aktuális helyzetéhez. Paradox módon, a mostani helyzetünk legfőbb sajátossága az, hogy személyesen nem tudunk találkozni, hisz a fenyegető járvány miatt meghirdetett mesealkalmaink, s a történetmesélés egyéb élőszavas eseményei bizonytalan időre halasztásra kerültek.

Ebben a példa nélküli helyzetben én is fontos döntés elé kerültem. Hogyan tartsam meg, egyáltalán meg tudom-e tartani az ELTE Tanító és Óvóképző Karán a tavaszi félévre meghirdetett élőszavas mesemondás kurzusomat csecsemő- és kisgyermeknevelő szakos hallgatóimnak. Halasszam a következő félévre, vagy keressem meg a módját, hogy az online térben találkozzunk?

Felrémlett bennem, milyen furcsán hangzik már a kifejezés is: „online élőszavas mesemondás kurzus”. Hiszen ez a kurzus nem leadandó előadásokra épül, melyeket akár videóban felmondhatnék előre. Alapvető eleme, hogy jelen vagyunk, interakcióba lépünk egymással, hogy magam is mesélek élőszóval, ezzel saját élményt adva a résztvevőknek, akik maguk is mesélni szeretnének. Fontos a tapasztalatok megosztása, fontosak a gyakorlatok.

Aztán egyértelművé vált, hogy ezt a kurzust igenis meg kell tartanom. Hiszen a hallgatók felvették, és szeretnék teljesíteni ezt a tantárgyat, nem hagyhatom cserben őket. Továbbá a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként fontosnak tartottam vállalt kötelezettségeim teljesítését. Ugyanis három éves programom egyik fő vállalása, hogy módszertani képzéseket tartok élőszavas mesemondás témában pedagógusok és pedagógusképzésben résztvevő hallgatók számára, s a képzés eszköztárát, módszertanát csiszolom, alakítom, egyre több eszközzel bővítem.

A kurzus első napja március 28-ára volt kitűzve. Alig volt egy jó hetem, hogy újragondoljam, hogyan tarthatnám meg online. Az első kérdés az volt, hogy mennyire kell átalakítani a képzés menetét ahhoz képest, mint amikor élőben találkozunk és körbeülünk egy teremben. Néhány álmatlan éjszaka után rájöttem, hogy igazából nagyon sok mindent meg tudok valósítani képernyőn is, csak meg kell hozzá találni a technikai hátteret. Különös módon, épp egy mesemondó társam, kollégám, a Meseszó Egyesület alelnöke, Pintér Zsolt – aki civilben többek között online oktatással is foglalkozik – vált mesei segítőmmé ebben a történetben.

Egy-egy új mese csiszolása közben le szoktam ültetni a családtagjaimat, s megkérem őket, hogy hallgassák meg, ahogy elmesélem. Így csiszolódik a történet az elmesélés-meghallgatás helyzetében. Most pedig megkértem őket, vegyenek részt a zoom próbakonferenciáimon. Képernyőmegosztás, breakoutroom, háttérfény… Látszik a kendő, amit tartok? Hallatszik a megosztott videófelvétel hangja? … Amikor megtudtam, hogy a számomra ismerős programban csoportbontás funkció is található, és nem is olyan bonyolult a használata, megörültem, hogy a páros gyakorlatokat is meg tudjuk csinálni, s éreztem, hogy működni fog ez a dolog.

Eljött a nap. A képernyő előtt ülve, az óratervet és a jegyzeteimet a falra, a polcokra függesztve,  beléptem a találkozó terébe. Elindult a nyitó kör, meséltem, beszélgettünk, összeraktuk a tapasztalatainkat, kérdésekre válaszoltunk, sokat játszottunk, párban meséltünk, s kezdett kibomlani, miért is annyira fontos a mesemondás-mesehallgatás élő alkalma a legkisebbek számára is, és milyen ajándékokat hordoz, ha a könyvtől elszakadva, saját szavainkkal, az aktuális helyzethez és a mesehallgatókhoz igazodva szabadon mondjuk a történetet. A mesemondás művészetét hagyományos és revival mesemondók példáin keresztül tanultuk. Az órák alatt a csoporttársak is jobban megismerték egymást.

Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben, hogy vajon miért lehet működőképes ez a folyamat? Az élőszavas mesemondás helyzetéhez valóban nem optimális a digitális jelenlét. Ebben az aktusban fontos a nonverbális kommunikáció is: a tekintetek találkozása, a fészkelődés, a hátra- vagy előredőlés, még a sóhajtások vagy akár a jelenlévők pulzusa is benne van a játéktérben. Minden mozzanat egy élő egész része. Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni az online együttléttel? Én a következő választ adtam erre. A mesemondás-mesehallgatás aktusának egyik fő mozgatórugója és egyben feltétele az emberek arra való igénye, hogy egymáshoz kapcsolódjanak és történetekben fogalmazzák meg magukat és az élet dolgait. Kapcsolatfelvétel és sikeres kapcsolódás nélkül meg sem valósulhat a sikeres történetmesélés.

Egy világjárvány, és az azzal járó szigorítások idején az emberek sokféleképpen el vannak szakítva egymástól. Ám az egymáshoz kapcsolódás alapvetően emberi igénye mit sem változik. Amikor a számítógép segítségével találkozunk, s hol a kamerába, hol a képernyőn felbukkanó arcokra nézve akarunk tanulni egymástól és mesélünk egymásnak, ez az igény is mozgat bennünket.  A helyzet nem pont olyan, mintha élőben találkoznánk, de mégis ott van, igen, érezhetően ott van az élőszót alakító jelenlét. A mesemondás alkalmazkodik az adott helyzethez. Nem olyan mintha valóban együtt ülnénk, mégis azt tapasztaltam, hogy képes szívtől szívig érni, s megvalósul a mesemondó és mesehallgató interakciója. Valós kommunikációs helyzetben vagyunk.

Sokat beszélnek ma arról, hogy a social distancing (társasági, illetve társadalmi távolságtartásra) van szükség. Ám egyre többen adnak hangot annak a véleménynek, hogy itt nem társadalmi, hanem csupán fizikai távolságtartásról van szó. Társadalmi, társasági lényünk vágyja a találkozást, és sokféle formában meg is teremti azt.

Sokat lehetne még írni a folyamatról. Összegzésként annyit szeretnék kiemelni, hogy mindannyiunk számára öröm és tanulás volt ez az együtt töltött idő. A résztvevők azt jelezték vissza, hogy mind szakmailag, mind emberileg sokat adott nekik a kurzus. Ha választani kellene, senki nem választaná az élő találkozás helyett az online jelenlétet, de ebben a különös helyzetben mindannyian hálásak vagyunk, hogy erre a kihívásra közösen meg tudtuk adni a választ. Nem is akárhogy.

/Az írás eredetileg a Maja mesél blogon jelent meg/