Molnár István halálozási évfordulója

Olimpikon szertornász és balettmester, Kolozsváron kezdi táncos pályafutását; szakítva a balett merev hagyományaival, megteremti a saját mozgásmódszerét, majd a harmincas évek végétől Párizsban szerez magának hírnevet avantgárd, expresszionista tánckölteményeivel.

Modernista pályája csúcsán, 30 évesen döbbent rá, hogy nem ismeri eléggé saját nemzete táncait. Hirtelen indíttatásból otthagyja a francia fővárost és a hazafelé vezető úton egy sugallat hatására leszáll a vonatról Kalotaszegen; heteket tölt Magyarvistán, tanulmányozva a helyi szokásokat, dolgozó parasztok életmódját és táncait.
A második világháború éveit arra használta, hogy a Párizsban szerzett pénzből filmfelvevőt, hangfelvevőt vásároljon, és néhány év leforgása alatt bejárta velük szinte teljes Magyarországot és Erdélyt. A háború után alakuló első magyarországi táncegyüttesek majdnem mindegyikében szerepe volt oktatóként, koreográfusként.

Élete hátralevő részében azon dolgozik, hogy a magyar néptánc a többi művészettel egyenrangú megítélésben részesüljön. Az általa kifejlesztett, egyedülálló tánctechnikai rendszer napjaink táncművészeit és táncpedagógusait segíti.

“Általában a táncok (...) zárt körben folytak. Nem nézők előtt. Ezt ki kell nyitni, hogy bepillantsanak a nézők a balladának vagy a táncnak a belső világába, tehát újra kellett alkotni és nem feldolgozni. A feldolgozás szó rossz. Elítélendő. Mert azt jelenti, hogy a művész, ezt most idézőjelbe teszem, majd ő megmutatja, hogy mit kell csinálni, a parasztok azok nem tudtak semmit. A parasztok tudtak, mert lelkükből csináltak mindent, de éppen sorsuk mostohasága miatt nagyon sok zárt motívum, zárt gondolat maradt az ő művükben. Ezt a művésznek meg kell lelni. De meglelni csak akkor tudja, ha velük él, ha bennük él, ha együtt van a sorsukkal. Akkor ő észreveszi, és az ő kötelessége ebből a bimbóból virágot teremteni. A színpad adottságait, mint egy szerszámot kell felhasználni az újraalkotásban.”


Az eredeti bejegyzés megtalálható: itt.