"„Nagytarcsai templom tornya jaj de messzire ellátszik..”

Manninger György és a nagytarcsai szlovák nemzetiség

Magyarországi Szlovák Nemzetiség

A szlovákság vándorlásának történelmi gyökerei a XVII-XVIII. század fordulójára vezethetőek vissza, amikor is nagyarányú dél-délkeleti irányú vándorlás sodorta magával őket. A törökök kiűzését követően, az akkori Magyarország elnéptelenedett így a szlovákság az ország középső és déli részén telepedett le szétszóródva, ahol több kisebb-nagyobb nyelvi szigetet alkotva találtak új hazára. A nagy, XVIII. századi népesség vándorlás, a szlovákság délre települése Nógrád vármegyére összpontosult. Majd az első felvidéki telepesek már a XVII. század végén felbukkantak Pest megyében is. 1711 után a bevándorlás Pest vármegyébe újból nagy lendületet vett.

A XVIII. században, a század második felére két nagy összefüggő szlovák-sziget alakult ki Pest megyében. A kisebb a Duna jobb partját, Piliscsabát, Pilisszántót, Pilisszentkeresztet és Pilisszentlászlót érintette. A nagyobb, a Kerepesi-szigetet, amely Kerepestől Albertirsáig terült el. Kerepes, Csömör, Kistarcsa, Nagytarcsa, Isaszeg, Cinkota, Rákoskeresztúr, Ecser, Maglód, Tápiósáp, Mende, Péteri, Bénye, Pilis, Alberti, Irsa, Sári és Ujhartyán. Az évszázadok során a szlovákok beolvadtak a magyar társadalomba, de mindvégig megőrízték saját nyelvüket és kulturális hagyományaikat.

Nagytarcsai Hagyományőrző Kulturális Egyesület

A nagytarcsai szlovák népi kultúrát őrzi az 1958-ban megalakult Nagytarcsai Hagyományörző Kulturális Egyesület, mely kultúrcsoport először kórusként működött, majd később a kórus mellett néptánc csoporttal is kiegészült. Kezdetben Molnár Lajos és felesége Molnár Lajosné, Tóth Erzsébet és Babinszky Katalin segítette az együttes munkáját.

A csoport működésének elmúlt 65 éve alatt igen neves koreográfusok működtek közre az együttes művészeti munkájában, repertoárjának kialakításában: A teljesség igénye nélkül Tímár Sándor, Varga Zoltán, Pesovár Ferenc, Varga Edit, Nyikos László és Manninger György.

Manninger György 1974-1977 és 1981-1984 között dolgozott az együttessel és készített számukra koreográfiákat.

Gyurit Dr. Kiss Gáborné, Elli néni, a Népművelési Intézet munkatársa, aki Kurt Petermann magyarországi néprajzi kutatását koordinálta és Lami István, Pista bácsi, néprajzkutató, néptáncos, a hazai szlovák kultúra elismert népművelője - terelte a szlovák együttes felkarolása felé.

A kezdetektől számos fellépést maga mögött tudó együttes 1973-ra hullámvölgybe került, válságos időszakot éltek meg, a személyes ellentétek az együttes felbomlásához vezettek. A Községi Tanács és a Termelőszövetkezet vezetői azonban továbbra is támogatásukról biztosították az együttest, így a csoportnak új vezetője, Balogh János lett és megnyerték maguknak Manninger György koreográfust is. Nagy lelkesedéssel szervezték újjá a csoportot, új és régi tagokat toboroztak a tánckarba, felújították a ruhatárat, új zenekart verbuváltak.

1974-re már számtalan hazai és külföldi fellépéssel büszkélkedhettek, többek között részt vettek a XII. Országos Nemzetiségi Fesztiválon is, majd a Magyar Néphadsereg 3011.-es alakulatánál bemutatták Manninger György Nagytarcsai bál c. koreográfiáját, melyről a Daily News október 08-i számában fényképes cikket is közölt. 1975-ben kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a Galgamenti népművészeti találkozón. A Pest megyei hírlap a Püspökhatvani Nemzetiségi Nap kapcsán így ír róluk: „A legkiemelkedőbb produkciót a nagytarcsai együttes nyújtotta. A nagytarcsaik dalban, táncban egyaránt kiválóak, méltán tartják őket a megye egyik legjobb nemzetiségi együtteseként számon.

A XIV. Keszthelyi Nemzetiségi Fesztiválon Manninger György a nagytarcsai együttesben végzett kiemelkedő táncoktatói munkájáért megkapta a „ Szocialista kultúráért” kitüntetést.

Az együttes többször került hullámvölgybe, hiszen a táncosok családot alapítottak, a fiatalok inkább a városba jártak szórakozni, már-már úgy tűnt, hogy a csoport megszűnik. De Balogh János a településen házról házra járva újra elcsábította a hagyományaikhoz mégis hű és meggyőzhető fiatalokat és 1981-re újra vissza tudta csábítani Manninger György koreográfust is az együtteshez.

A Táncművészet magazin 1982-ben megjelent VII. évfolyama így számol be egyik előadásukról:

„Manninger György Leánytáncával mutatkozott be a nagytarcsai szlovák együttes. Hét főkötős asszony és öt leány adta elő ügyesen a gazdaságosan felépített, tömör kompozíciót, amely pontosan érzékelte, meddig terjed az együttes tudása, s ezt maximálisan kihasználva nyújtott érett táncos produkciót. A csoport harmadik száma ismét Manninger György munkája, a Nagytarcsai táncok, még jobb képet festett az együttes kvalitásairól. Az eléggé szűkös színpadhoz alkalmazkodva is sikerült nagyszabású, artisztikus forgatagot varázsolni a nézők elé. Elkülönülve, mégis belső összetartozásban élt egymás mellett az idősebb asszonyok és a fiatalabbak csoportos tánca, s a korántsem egyszerű mozdulatok előadása szorgalomról és rátermettségről tanúskodott.

A csoport 2007-től újjá alakult és a Szlovák Önkormányzat segíti működésüket. 2014-től egyesületi formában őrzik kulturális, szellemi örökségüket, hitbéli hagyományaikat. Táncaikban a hagyományos szlovák táncok mellett megtalálhatóak más magyar tájegység táncai is. 2018-ban a Szarvasi Minősítő Versenyen ezüst fokozatú minősítésben, 2019-ben Gyulán pedig arany fokozatú minősítésben részesültek.

Manninger György az együttes számára néhány korabeli dokumentum szerint 6 koreográfiát készített, bár valószínűsíthető, hogy a 6 éves együttesi munkája során többet is alkothatott ennél.