Néhány gondolat a Pécsi Műhely alakulásáról

Néhány gondolat a Pécsi Műhely alakulásáról

“Egy-egy csoport létrejötte mindig a belső és külső körülmények bizonyos egybeesésének következménye. A Pécsi Műhely esetében is így volt.
Megalakulásában a belső okok legfontosabbika az a személyes szimpátia és a korhoz kötődő szemléleti és alkotói igény volt, ami már középiskolás korukban kialakult köztük.
A döntő külső okot pedig a képzőművészeti „közélet" sajátossága, a profizmus arisztokratizmusa jelentette. Ez a pécsi állapotokat is jellemezte. — Azok a fiatalok, akik nem a megszokott módon közeledtek a képzőművészeti problémákhoz, ki voltak zárva a szakmai körökből. Ez az állapot szükségessé tette, hogy a „kivülrekedtek" valamilyen módon összetartsanak, próbáljanak olyan csoporthoz tartozni, vagy csoportot létrehozni, amely egyrészt biztosítani tudja a szakmai továbblépés lehetőségeit, másrészt védelmet is ad a külső fejcsóválások és támadások ellen.
Kezdetben volt tehát a szakkör, ahol rajtuk kívül még sokan részt vettek a munkában és sokan ki is maradtak; azután következett a stúdió, ahova ismét sokan jártak és sokan kimaradtak, majd megalakult a műhely, amit Pécsi Műhelynek neveztünk el — hosszas vita után. Ennek is többen voltak tagjai és ebből is többen kimaradtak.
De mindig megmaradt az az öt ember — Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán — akik végül is Pécsi Műhely néven váltak ismertté.
A műhelyt, mint formát, azt hiszem, az országban először ők hozták létre. Ennek a az ő esetükben tehát kettős szerepe volt: 1. belső szakmai együttműködés; 2. a külső „elnyomó" erők kollektív ellensúlyozása. Ha ez a tömörülés az 1960-as évek végén nem jött volna létre, ők öten — éppen a hivatásos vonal konzervatív nyomása miatt — egyénileg lehetetlenné lettek volna téve, szakmai fejlődésük nem lett volna biztosított, nem alakultak volna ki azok a közös alkotói szempontok, amelyek — sokféle megjelenésük ellenére — a későbbiekben is jellemezték munkájukat.
Az együtt eltöltött évek alatt Lantos Ferenc mindig igyekezett (igyekeztem) biztosítani azt a megalapozott, nyitott szemléletet, amely az egyéni látás- és alakításmód kifejlődését segíti. 
Sokat dolgoztak, gondolkoztak együtt és később vitatkoztak is. Ez így természetes. Művészetpedagógiai munkája eredménye abban látszik, ha valaki képes a kapottat sajátos irányban folytatni, fejleszteni vagy módosítani. Úgy hiszem, Ficzek Ferenc téri meditációi, Halász Károly következetessége és érzékeny nyitottsága, Kismányoky konok célratörése, Pinczehelyi minden új iránti gyors reagálása és Szíjártó Kálmán intellektuális töprengései bizonyítják, hogy ők azok közé a kevesek közé tartoznak, akik miatt érdemes Pécs képzőművészetére figyelni” – írta Lantos Ferenc 1980-ban*.

Szóval csak azt szeretném még mindehhez hozzátenni, hogy nem véletlenül választottam Lantos Ferenc szövegét a Műhely aktív korszakának utolsó, 1980-as kiállítási katalógusából. Igaz, ebben a katalógusban szerepel még egy írás, Hegyi Lóránd összegző tanulmánya, mely tűpontosan foglalja össze mindazt, amely akkor a műhelyről, a tagok munkáiról elmondható volt.
Szóval van, amikor az ember azt gondolja, hogy már mindent leírtak, elhangzott minden értelmes szó, gondolat. Ó, hányszor van az, hogy azt hisszük, valami eredetit találtunk ki, aztán egyszer csak találkozunk ezzel az ötletünkkel, amit másvalaki már réges-rég megvalósított, ráadásul sokkalta szuperebbül...

Mégis, mi újat lehetett, lehet láttatni a Pécsi Műhelyről majd négy évtized távlatából? Mi az az izgalom, amely lázba hoz közönséget, alkotókat, gyűjtőket, amikor a hetvenes évek munkáival találkoznak?
Talán lesz egyszer valaki, aki megírja a Pécsi Műhely kiállítások láthatatlan történetét. Azt a szüszifoszi vállalkozást, amely a periféria perifériáján létezett művészcsoport tevékenységét kiásta a romok alól. S talán lesz olyan érzékeny a történet írója, hogy ebben kiemelkedő szerepet szán az olyan figuráknak, mint Szluka Balázs. Az olyanoknak, akik élettel töltötték fel a hosszú évtizedek óta csipkerózsika álmukat alvó műveket. Mert hiába a szöveg, hiába a számtalan kiállítás, ha mindez nem párosul egy olyan gyűjtői szenvedéllyel, ahol a műalkotás szinte másodlagos. Az első, a kizárólagos szempont a birtoklás:  a birtoklás vágya hajtja, űzi őt. Aztán persze fellélegzik, körülnéz, mérlegel: igazi flaszterről jött üzletember: nem a mű értéke izgatja, hiszen azokat éppen ő, a gyűjtő árazza be. Sokkal inkább a művek mozgása foglalkoztatja: hová lehet eljuttatni ezeket: Az acb Galériába? A budapesti  Ludwig Múzeumba? Vagy a MOMA-ba, a new yorki Museum of Modern Art-ba? Vagyis most már ez se igazán. A munka révbe ért, nincs feljebb, nincs előrébb. Még ugyan kerülnek elő lappangó kincsek, még újra lehet rendezni a gyűjteményt, de a történet, a Pécsi Műhely műveinek története mintha nyugvópontra jutott volna. Még kiállítják a zománcokat Londonban (éppen ezekben a napokban), egy-egy művészeti vásáron még megfuttatják a műhelyesek munkáit, sorra kerülnek a pályatársak - Nádor Katalin, Gelllér B. István -, de Balázst mintha ez már kevésbé izgatná. 
Ő jól elvan a saját világában, a saját maga által gründolt gyűjteményének a világában. Rendezgeti, szöszmötöl velük, csencsel. A szemétből is kikaparja a kincseket. 

De ő mindet látta már. Mindet. Az összes műhelyes munkát ismeri.

És mert rá mindig érdemes odafigyelni! 

A kiállítás ezennel - szeretettel - megnyitom!
---------------------
* Lantos Ferenc: Néhány gondolat a Pécsi Műhely alakulásáról. In Pinczehelyi Sándor: Pécsi Műhely 1970-1980. Katalógus. Az István király Múzeum közleményei, 138. Sz. Székesfehérvár, 1980. 2.o.
a képen Pinczehelyi Sándor munkája